Nem várok senkire
Nem várok senkire
Minden éjjel hazafelé
Üres vonaton utazom én.
Üvegcserép lifeg a lámpa helyén,
Kevés a levegő, és kevés a fény.
De hát minek is akarnék lámpát?
Amit így látok, bőven elég.
Feltépett ülések, letört karfák,
Koszos padlón szétszórt szemét.
Langyosan maró, keserű szaggal
A vonaton belül is jár már a szél
S az ablak résein beszökő faggyal
Hangos, bűzös, vad harcra kél.
Az ablakon kifelé nézek a semmibe.
Látok-e valami szépet talán?
Nincs velem senki, nem várok senkire
És senki sem vár rám.
Senki sem vár az állomáson,
Egyedül talán a kopott lámpafény.
Fülemben egy dallam – álmom -,
Dúdolom magamban. Ő csak az enyém.
Néma unalmamban nincs mit olvasnom.
Nincs könyv: a semmibe markol kezem.
Senkit sem ismerek már kívül magamon,
És fáj is kicsit, hogy nincs kit féltenem.
Keressek valakit, ki búmtól megvéd?
Örökké azért nem fájhat ennyire!
Majd holnap esetleg, de ma még
Magamnak dúdolok, nem várok senkire.
Még! :D Lehet hogy suttyóság az, hogy olvasva a versedben lévő magányt és “kopott lámpafény”-t önkénytelenül is összedörzsölöm két kis mancsim, és arra gondolok, hogy “Ugyan, mi lesz itt még?” és borzongok is mellé. :D Nyugodtan lehet ellenkezni, hogy ez nem az, megengedem. :D
Nekem ez nagyon bejön!
Hmm…. jó kis vers :)!
Köszi mindenkinek!
…ja, és:
Nyugi, Ceci, nem az! Ez teljesen normális ; )
Már régebben is olvastam ezt a verset csak akkor nem írtam hozzá…szóval a lényeg ebben, hogy nagyon tetszik ez a vers. :)