Az ezeregyéjszaka álma

Az ébenfekete fiú hangtalanul lépett ki a homoktengerre, s közben ügyelt rá, hogy véletlenül se keltse fel a kunyhóban alvó szüleit. Gyors és szabad mozgású volt, hisz a sivatag gyermekeként született. Teste tűrte a perzselő nappalokat, s a velőtrázóan hideg éjjeleket is. Már nem rázta meg az égető homok, a kiszáradt torok, s a portól nedvezni vágyó szem. Korát nehéz lett volna pontosan megállapítani, de még kisgyerek volt, ez tisztán látszott rajta.

Aznap éjjel a lágy, ringatózó sivatagi szél súgta neki, hogy fel kell kelnie. Nem is csalódott benne, hisz alighogy kilépett az ajtón egy szokatlan teremtményt vett észre. A kalyibától alig pár lépésnyire egy róka ült.

Az állatnak hosszú, selymes, fehér bundája volt. A szeme csak úgy csillogott a sötétben, s farkát időnként meg-megrándította, jelezve, hogy nem ér rá, hogy kevés az idő. Ugyan sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos róka, a fiú mégsem tartott tőle. Egy pillanat alatt elindult az éjszaka fehér teremtménye felé, mire az megfordult, és követhető tempóban elhagyta az emberlakta területet.

Amikor kellő távolságba értek a tábortól, a róka hirtelen leült, s bevárta az őt követő gyermeket. Egy ideig csak mereven nézték egymást, majd végül a fiú megszólalt.

– Mit csinálsz itt róka?

– Nem róka vagyok. Te is tudod. – válaszolta. Hangja szelíd volt, ám egyszerre kemény is. Nem is beszélt, inkább suttogott, mint a kellemes sivatagi szellő. – Én vagyok a jövő, a remény, az igazság. Maga a rejtelmes sivatag vagyok.

– És mégis mit keresel itt?

– Egyszerű. Azért jöttem, hogy meséljek neked.

– Tényleg? – kérdezte meghökkenve a fiú – Miről fogsz mesélni?

– Rólad. Arról, hogy mi fog veled történni.

– A jövőről fogsz mesélni? – kerekedett el a fiú szeme.

– Szeretnéd, hogy a jövőről meséljek? – kérdezte a róka válasz helyett.

– Nem is tudom. – habozott a gyermek – Azt mondják, hogy rossz az, ha az ember előre tudja mi fog történni.

– Na és ha szép jövő vár rád?

– Miért? Rossz jövő is várhat rám? – hitetlenkedett a fiú.

– Bárkire leshet rossz végzet.

– Én nem akarom, hogy rossz dolgok történjenek. Inkább mondd el!

– Rendben. – Egy ideig hallgatott az állat, s közben elgondolkozott, hogyan is kezdhetne bele a mesébe. – Mit gondolsz, anyukád szereti apukádat?

– Persze, mindig is szerették egymást. – mosolygott a gyermek.

– Igen. Anyukád valóban szereti apukádat… – egy mély lélegzetet vett, majd befejezte – de holnap más férfit fog szeretni.

A fiú arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, s a keserűség mérgezte meg lényét.

– Akkor apu nagyon szomorú lesz.

– Bizony, szomorú lesz. – A róka tudta, hogy az elkövetkezendő szavaival fogja talán végleg összetörni a gyermeket, de folytatnia kellett. – Dühös is lesz, s olyanokat fog tenni, amit később megbán.

– Akkor semmi gond, anyu biztos megbocsájt neki.

– Nem fog tudni. – rombolta le a gyermek utolsó mentsvárát is.

– Miért nem?

– Mert az anyukád halott lesz… meg fogja ölni az apád.

– Nem, az nem lehet. – tiltakozott a fejével a fiú, de a szemébe könnycseppek szöktek. – Mi lesz akkor velem?

– Te lelkileg összetörsz, s elveszted az életkedved. – Tudta, hogy szavai a létező legkegyetlenebb szavak, mégsem hagyhatta abba. – Ezt követően elszegődsz egy gazdag kereskedőhöz, aki eltart majd téged, ám cserébe neked szeretned kell őt, s esténként vele kell majd hálnod. Egy idő után már nem csak ővele kell ezt tenned, hanem a barátaival, s azoknak a barátaival is. Végül beteg leszel a sok szeretettől, s senki sem fog segíteni rajtad. A kereskedő dühös lesz, mert neki is átadod a betegséget. Eldob magától, s az utcára kerülsz. Pár évig még koldusként fogsz tengődni, de ezek nem lesznek kellemes évek. Végül az ifjúkorod közepén jár le az időd, akkor pereg majd le az utolsó szem is a nagy homokórában. Talán a betegség, talán az éhség végez majd veled, de az is lehet, hogy a szomorúság.

A fiú először térdre rogyott, s előtte a hűvös homokon apró pontokként jelentek meg a sós esőcseppek. Majd keservesen felnyögött, teste rángatózott, s légzése ritmustalanra váltott. Miközben levegőért kapkodott homok került a szájába, s a tüdejébe is. A fehér róka lábai előtt szenvedő ébenfekete gyermek lassan eggyé vált a sivataggal. Lelke összetört, s képlékeny lett, mint a homok, majd teste megszilárdult, s örök lett, mint a Nap.

Végül lenyelte könnyeit, feltérdelt, s az előtte megtestesülő fehér istenségre meredt.

– Miért mondtad el ezt nekem róka?

– Mert szerettem volna, hogy lásd te is, mi vár rád, hogy miért kell élned.

– Van értelme, ezért élnem?

– Szeretném hinni, hogy van – suttogta – Hiszem, hogy vannak szép dolgok, amelyekért érdemes élni. Ha nem lennének, a világ értelmetlen lenne. Ha nem lennének csodák, akkor én sem léteznék. Ha nem lennének lehetőségek, akkor én sem lennék most itt.

– Azt mondod, hogy változtathatok még rajta?

– Nem tudom. Én csak azt látom, ami a jelenből következik. A mostani valóságból pedig ez a sors lép ki. Szeretném hinni, hogy változtathatsz rajta, de biztosat nem tudok mondani. Lehet, hogy küzdeni fogsz érte, hogy ne így legyen, de a sors mégis utolér. Ám az is elképzelhető, hogy sikerül megforgatnod a nagy homokórát. Végtére is a valóságot még maga a kelő Nap sem ismeri. Elképzelhető, hogy minden jobb lesz, de az is lehetséges, hogy a verem legmélyére süllyedsz majd.

A róka elhallgatott, s figyelmesen nézte a fiút. Már nem ugyanaz a gyerek állt előtte, mint aki kijött a kunyhóból. Ez a fiú már száraz, érdes homokot lélegzett, s a sivatagi szél sem csillapíthatta tüzelő belsejét.

– Azt mondtad, anyám holnap mást fog szeretni – szólalt meg hirtelen – Ki az?

– Ugyan a tudatlanság néha áldás, de mivel érdekel a történeted végkifejlete, elárulom neked ezt. Akit keresel, az nem más, mint aki régebben oly sokat volt melletted. Az a férfi, aki szeretett, és játszott veled, amikor a szüleid nem voltak ott. Íme, hát lelked mostantól rá vadászik. Azt, hogy hol találod, nem kell megmondanom, hiszen tudod. A bejárat mellett még egy szablyát is találsz, amellyel könnyebb dolgod lesz.

A fiú szó nélkül megfordult, s határozott léptekkel a tábor felé indult, de a róka még utána szólt.

– Ám azt ne felejtsd el, ha kiölsz minden szeretetet magadból, soha nem lesz jó vége a történetednek.

A gyerek megtorpant, s a földet nézve habozni kezdett. Egy ideig még így álldogált, de végül továbbment, s elnyelte őt a sivatag hallgatag éjjele. A róka lehunyta szemét, egy mélyet szimatolt a levegőből, s eggyé vált a jövőt suttogó, rettegő szellővel.

Rá kellett döbbennem, a fiú álmodta a rókát, a róka a fiút, s én mindhármunkat.

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: