Dorothea

A nevem Dorothea. Tizennyolc éven keresztül éltem négy érzékszervvel, s a sötétség babonás álmával. Tizennyolc évvel ezelőtt vaknak születtem, de ma életemben először felnyitottam a szemem.

***

Hittem Istenben. Talán egy kicsit jobban is, mint kellett volna. Mélyen hittem benne, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy van, és sose kérdőjeleztem meg a döntéseit. Hogy is tehetem volna? A bazilika falain belül nevelkedtem fel, s létezésem értelmét is ott magyarázták el. Hittem Istenben, és ezért hittem abban is, amit csináltam.

Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem a számolást. Ez abban a pillanatban elég bonyolult feladat volt ahhoz, hogy adjak pár másodpercet az agyamnak, mielőtt elkezdem a kettős gondolkodást. Nem csak számolnom kellett, hanem beszélgetnem is, hisz nem voltam egyedül. Megfeszítettem a bal kezem és éreztem a belém karoló testet, mely meleggel és bizalommal árasztott el. Nem csak éreztem, hogy ott van, hanem hallottam is. Ritmusosan koppant a kőlépcső minden léptünknél, s csigavonalban haladtunk lefelé. Beszélgettünk, s én közben számoltam a fokokat.

— Nem hiszek Önnek anyám, ilyen vidék nincs is! Biztos csak ki találta, hogy eltitkolja a saját kis füvészkertét – mondtam, s közben mosolyogtam. Azon a napon komoly megfázással ébredtem, majd a pápanő adott nekem egy gyógyteát, amelyiktől azonnal elmúltak a panaszaim. Azt állította, hogy egy olyan vidékről származik, ahol mindennap esik az eső és majmok élnek a fán. Természetesen nem hittem neki.

— Ugyan már! – csendült fel kellemes hangja a fülemben. – Szoktam én hazudni neked?

Igazából nem gyakran beszélgettünk a kinti világról, úgy hogy kifejezetten kedveltem azokat a ritka alkalmakat, amikor mégis megtettük. Ennek ellenére viszonylag sok mindent tudtam a bazilikán kívüli területről, de még sosem jártam odakint. Illetve egyszer, amikor megszülettem. Azzal, hogy anyám vak gyermekként hozott engem a világra, megpecsételte a sorsomat. A kis hegyi faluból elhoztak a szüleim ide a bazilikába, mert tudták, hogy az életemet csak Istent szolgálatában tölthettem le. Ugyan erre nem emlékszem, hisz még kisgyerek voltam, s mindezt csak elmesélték nekem. Az első megmaradt memóriadarabok már a bazilikából származtak, de nem bántam. Szerettem itt élni, mert szeretettel simult hozzám ez szimbolikus anya test, mert a pápanő melegen tartotta a szívem és figyelemmel az elmém.

— Oly sok dolgot mondott már nekem, hogy egyszerűen muszáj vagyok elhinni Önnek mindent. Meséljen inkább valami kevésbé misztikust! Mondjuk meséljen nekem az angyalokról, úgyis rájuk kell hamarosan koncentrálnom – javasoltam neki.

— Örülök, hogy komolyan veszed a feladatod lányom.

Háromszázhatvankilenc… hagytam abba a számolást, s megálltam. A csigalépcső végére érve pihentünk egy fél pillanatot, hogy lenullázzam a bennem működő számlálót, majd folytattuk a sétánkat. Ezek után jött az útvesztő, amelyben még sosem tévedtem el, így valójában nem is lehettem benne biztos, hogy tényleg egy labirintus. Már vagy ezerszer kiszámoltam a helyes út lépéseit, miközben ismételgettem suttogva a fordulókat.

— A hetedik napon – kezdett bele a pápanő a mindennap elmondott monológjába – Isten megteremtette Évát, s annak bordájából Ádámot. Majd az angyalok megteremtették a Paradicsomot, ahol az ember élhetett. Amikor látták, hogy a világ szép és kerek, a Föld mélyére költöztek és mély álomra hunyták a szemüket. Az emberek fallal zárták őket körbe, hogy végtelen álmukat semmi se zavarhassa meg. Az érinthetetlenek már aznap imádkozni kezdtek a fal tövében, de a bazilika csak évszázadokkal később épült fel. Mivel a világ még mindig szép és kerek, az angyaloknak is nyugodniuk kell, s ezért az érinthetetlenek sem hagyhatják abba az imádkozást. Ám ezeket a mennybéli lényeket csak annak a lánynak az altató dala nyugtatja, aki álmot lát, akinek szintén le van hunyva a szeme. Így minden világtalan leánynak Isten kell szolgálnia azzal, hogy vigyázz a Szent falra. Az érinthetetlenek szemét letakarják egy pólyával, hisz nincs rá szükségük, a pápanő feladata pedig, hogy megtanítsa őket hinni. …Itt vagyunk. – szakította meg a begyakorolt beszédét. Bár nem kellett volna ezt tennie, hisz én is tudtam, hogy megérkeztünk. Nem csak kiszámoltam az utat, hanem már hallottam is a dobhártyámban a Szent fal halkan mormoló imáit.

Összesen kilencen voltunk mindig a falnál, se több, se kevesebb. Az pedig változó volt, hogy mennyi időt töltöttünk ott, néha csak órákat, néha egész napokat. Igazából soha nem tűnt fel az idő pergése, mert elmém mindig halkan dorombolt a transzba esettek álommezején.

Hallom néha a csöndet, csöndet, s látom a semmit. Halkan suttog, suttog s ismételget.

A pápanő elengedte a kezem és gyengéden előretolt. Innentől fogva nem kellett rám vigyázni, ekkor már angyalok irányítottak. Láttak ők helyettem.

Beszél hozzám s mormol, majd eltakar, ámít és csak tovább, tovább suttog. Szeretnék, szeretnék szabad lenni, szeretnék látni. Fogalmam, fogalmam sincs mi történt velem akkor. Én esküszöm, hogy semmi, de semmi rosszat nem akartam. A kezem csak mozdult, csúszott, rezzent, s nyúlt a pólya felé. Az meg csak roppant, s leesett. A kérdés már csak az, hogy Isten, Isten vajon szeret engem?

Azon a napon az angyalok súgták nekem, hogy látnom kell, s én hallgattam rájuk. Azon a napon életemben először felnyitottam a szemem. Minden, amit láttam… csodálatos volt.

Éreztem, ahogy a szemgolyóm hátrafeszül medrében, s mindent ellepett a vakító fény. Vibrálva köröztek a pontok, melyek némelyike sötét árnyra kapva megszínesedett, s a világ formát kezdett ölteni előttem. Egyre absztraktabb lett minden, s olyan alakzatok jelentek meg, amilyet még a legmerészebb álmomban se mertem volna feltételezni. Először lassan hullámzott, majd hipnotikusfényű pontokkal kezdett égni.

A szemem kiszáradt, majd egy másodpercre ismét mindent ellepett a sötétség, hogy azt követően nedvesen feltámadhasson a fény. A csodák megállás nélkül zajlottak le, s én képtelen voltam betelni velük. Elkezdtem számolni a formák hosszát, átmérőjét, s arányait, majd összeadogatva felfedtem a nevüket is. Egy mécses, egy ajtó s a földön heverő kendő, mely eddig a fejemen volt. Nem hagytam abba, folytattam a számolást. Voltak tárgyak, melyeknek ismertem a színük nevét, s én látni akartam a valódi szépségüket. A kendő fehér. A fehér leírhatatlanul gyönyörű szín. Milyen az ember színe? Milyen vagyok én?

Felemeltem a kezeimet és rabul ejtve bámultam az elém táruló képet. Láttam saját magamat, a saját kezemet. Szép színe volt, de ami ennél is fontosabb, hogy végre láttam; létezem.

Megfordultam és szembesültem azzal, amiért éltem. A Szent fal félelmetes méreteiben tornyosult előttem, míg körülöttem pedig hajlongtak s rázkódtak az emberek. Olyanok voltak mind, amilyen én is lehettem. Legalábbis a formák és a színek egyeztek, s az ö szemüket is fehér pólya takarta. Ők az érinthetetlenek, s én közéjük tartoztam.

Tekintetem feljebb emeltem és a falat kezdtem vizsgálni. Hasonló színe volt, mint az ajtónak, amelyik barna, de ez annál egy kicsivel világosabb volt. Felületén mindenhol bemélyedések voltak, melyekre csak hosszabb idő után jöttem rá, hogy valójában betűk. Gondolom valamiféle védőimák voltak. Valószínűleg latin, de nem tudhattam biztosan, mert annak a nyelvnek csak a beszélt formáját ismertem. Ám valami még ennél is érdekesebb volt. A fal közepén egy vonal futott végig, melyből tisztán ki tudtam venni, hogy két különálló testről van szó, s a Szent fal tulajdonképpen egy hatalmas ajtó. Ennek a vonalnak a központjában pedig groteszkül virított valami. Az arányairól hamar felismertem, hogy egy pecsétről van szó, de a színét képtelen voltam megállapítani. Lenyűgöző volt, bizarr és sejtelmes. Azt mondják a vörös a bűn színe. Nem tudom, hogy az ott előttem valóban vörös volt-e, de abban biztos vagyok, hogy az a szín minden tekintetben bűnös volt.

A szemem végigfutott a falon, a termen, s a labirintusba vezető ajtón, végül megállapodott még valamin. Volt egy másik ajtó is a szobában, mely nyitva állt, s egy ismeretlen folyosóra vezetett. Senki se beszélt nekem azelőtt erről. Senki se mondta, hogy van itt lent más is. Mint ahogy azt se árulták el, hogy valójában látok. Becsaptak és egész életemben hazudtak nekem. Hazudtak? Körbenéztem az érinthetetleneken, s megértettem. Nekünk hazudtak. Nekünk hazudott… ő.

Hirtelen ötlettől vezérelve megindultam a folyosó felé, s közben gondolataim szétfeszítették koponyám belsejét. Miért hazudott a pápanő? Miért mondta azt, hogy nekünk Isten nem vágott ablakot, amikor ő igenis megajándékozott minket ezzel? Miért nem láthattam a falut, ahol születtem? Miért nem láthattam az anyám arcát minden nap? Miért kellett életünk szabadságát a falhoz térdepeltetve szolgasírba kényszeríteni?

A folyosó a végéhez ért, s én beléptem az igazság termébe, ahol a szemem elé táruló a valóság kegyetlenül ledöbbentett.

Először fel se fogtam hol vagyok, csak abban voltam biztos, hogy mások is vannak odabent. Hasonlítottak hozzám, s a szemük is be volt kötve, ám az érinthetetlenekkel szemben ők nem térdeltek. Valamilyen fényes felületű ágyon feküdtek két sorban, s álmodtak. Jobban mondva alva vajúdtak, hisz mindegyikük hasa kényelmetlenül kigömbölyödött, s halkan nyögdécseltek. Sose láttam még azelőtt terhes nőt, de sokat tudtam róluk. Éppen ezért biztos voltam benne, hogy ez a látvány messze elüt a természetes szüléstől. Az áldott nőkből mindenféle csövek lógtak ki, melyeken keresztül valószínűleg fájdalomcsillapítókat pumpáltak az ereikbe.

Őket is becsapta. Csak úgy, mint engem. Egészséges lányokat nevelt fel beteg tudattal azért, hogy gyermekeket szüljenek Istennek. Hirtelen egy pillanatra kihagyott a szívem dobbanása. Azért vannak itt, hogy olyan gyermekeket szüljenek Istennek, mint amilyen én vagyok. Én itt születtem.

Sose létezett falu, s már az anyám is a bazilikában nevelkedett. Én egy mesterségesen létrehozott ember vagyok, akinek elvették az egyik érzékszervét, hogy soha ne jöjjön rá arra, hogy valójában rabszolga.

Ekkor láttam meg középen azt, aki megalkotta, majd meghamísította az életemet. Ott állt a látszatvilág királynője, komor, beteg agyszüleménye közepén, s engem nézett. Ruhája fehér volt, mint a kendő, s a bűn színe díszítette, mint a pecsétet. Csak egyetlen szót nyögött ki, melyből láttam megértette, vége mindennek.

— Sajnálom.

Nekem meg már csak egyetlen kérdésem maradt. A valóság már feldarabolta a lelkem legmélyét is, így az igazság már nem árhatott nekem.

— Mi van odakint? – kérdeztem.

— Semmi. Nincs semmi odakint. – suttogta, úgy, hogy beleremegtem. – Meg kell értened! Nem akartam hazudni nektek, de valójában a világ nem szép és kerek. A Paradicsomot az emberek megfertőzték, s mint valami undorító vírus felzabálták a világot. Az angyalok ezt látva haragra gerjedtek és megöltek mindenkit. Évekig kerestem a túlélőket, de csak én maradtam, így hát megkerestem az angyalokat, akikre itt leltem rá. Mélyen aludtak, s várták, hogy Isten megteremtse a jobb világot. De Isten nem csinált új világot, ezért én tettem meg ezt. Bezártam az angyalokat a fal mögé, s lepecsételtem az ajtót. Ezt követően megáldottam méhemet, s gyermekeket szültem az új világnak. Hittem benne, hogy az emberi faj nem veszett el még végleg. A gyermekekből anyákat faragtam és elindítottam egy új kezdetet. – Egy pillanatra abbahagyta, s remegő hangon sóhajtott egyet. – Azért kötöttem be a szemeteket és hazudtam azt, hogy vakok vagytok, mert úgy éreztem, hogy az igazság olyannyira borzalmas, hogy a megismerésébe belehalnátok. Minden, amit tettem hiba volt, s eredendően bűnös, de Isten a tanúm rá, hogy nem akartam rosszat.

Odasétáltam a pápanőhöz, s mélyen a szemébe néztem, majd karommal vállát megérintve arcához hajoltam és a fülébe suttogtam.

— Én megbocsájtok, de azt kétlem, hogy Isten is.

Megfordultam, otthagytam, s a folyosón keresztül visszamentem a Szent falhoz. Innentől fogva az egész pillanatok alatt lejátszódott.

A hangok suttogtak, mormoltak és lélegeztek. A bűn színű pecsét meg csak tört és tört. Keserű sikoly, egy kis morgás és ismételt sikoly, majd a fal feltárult, tárult.

Még láttam, ahogy egy torz fejű, szárnyas bestia előlép a sötétségből, s egy hatalmasat üvölt. Még láttam, amint darabokra tép mindenkit odabent, majd végleg lecsuktam a szemem.

***

A nevem Dorothea. Tizennyolc évig nem láttam semmit a világból, majd pár percre felnyitottam a szememet. A valóságot megismerve nem bírtam tovább létezni, de maga a tudat, hogy megismerhettem… az csodálatos volt.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: