El diablo

Negyvenhárom… negyvenhárom napja élek itt, pedig csak egy napra érkeztem. Azért számolom a napokat, mert ha abbahagyom, akkor beletörődtem abba, hogy nincs menekvés.

***

— Gyerünk, fuss! Ne nézz hátra, csak rohanj! – üvöltött a férfi az előtte ugráló kislánynak. Átvergődött pár nagyobb betontömbön, majd utolérte a gyermeket. A háttérben halkuló rotor hangok figyelmeztették rá, hogy hamarosan kifutnak az időből. Így hát megragadta a kis testet, s úgy loholt tovább a törmeléktengeren keresztül.

Tudta, hogy csak úgy van esélyük arra, hogy észrevegyék őket, ha minél magasabbra mennek. Az utcaszinten az összedőlt felhőkarcolók romjai miatt sosem veszik őket észre.

Az egyik ház falából egy mozgólépcső lógott ki, melynek az alja kiszakadt az eredeti helyéről, s a levegőben lógott, a felső része pedig az üvegfal mögötti toronyház sötétjébe vezetett. Mivel az alsó rész elég alacsonyan volt a férfi odarohant, s felrakta rá a lányt.

— Nyomás fölfelé! – kiáltott rá ismét, nehogy eszébe jusson annak megvárni őt.

Nézte, ahogy a gyermek felér a mozgólépcsőn, majd ő is felkapaszkodott. A szerkezet ijesztő hangokat hallatott. A kislány alatt ugyan még elég stabilnak tűnt, de a nagyobb terhelésre már recsegett és ingadozott. Ám tudta, hogyha nem érnek fel valamelyik ház tetejére időben, akkor úgyis meghalnak. Tehát végigrohant a lépcsőn, mely annál kevésbé nyikorgott, minél feljebb ment rajta, majd belépett a ház sötétjébe.

Egy bevásárlóközpontban volt, s a mozgólépcső egy terasz-folyósóra vezetett. Az épület egész jó állapotban volt, hisz nem omlott össze, csak szimplán nekidőlt a szemközti toronyháznak. Ám így az egész komplexum erősen lejtett.

Ez volt a betondzsungel trükkje. Tulajdonképpen semmi sem omlott le egészen, mert nem volt hozzá elég hely. A modern, ég felé kapaszkodó város utcái olyan szűkek voltak, hogy a tornyok a rengéskor egymásnak támaszkodtak, s örökre eltakarták az eget a földön ragadtak elől.

A férfi tovább futott, hisz a meneküléssel kecsegtető hangok egyre halkabban duruzsoltak. A kislányt az épület túloldalán látta meg. Éppen az egyik üvegablakon mászott ki, hogy elérje a ház oldalán lévő tűzlépcsőt. A férfi végigkapaszkodott az enyhén megdőlt folyosón, s pár pillanat múlva már a lány mögött mászott felfelé. A normális helyzetben függőleges üvegfal most egy hatalmas csúszdára hasonlított, melynek a tetejéről a feneketlen mélységbe kell vetnie magát az embernek. De két túlélő a létra segítségével hamar felért a bevásárlóközpont tetejére.

Elég hamar ahhoz, hogy még láthassák a távolban eltűnő helikoptereket. Elég hamar ahhoz, hogy a valóság súlyos kalapácsa porrá zúzza az utolsó reményfoszlányukat is.

***

Fogalmam sincs róla, hogy mi történt pontosan. Éppen a metrón utaztam, amikor elhalkult minden. Nem zúgott többé a sötét alagút, az emberek szája némára fagyott, s mindent ellepett a süvítő csend. Valószínűleg megsüketültem.

Nem tartott sokáig. Tulajdonképpen nem is foglalkoztam vele, hisz rögtön ezután jött a borzalom. A föld megremegett, majd sötétség borult mindenre.

Nem tudom pontosan, mi történt, de a város azonnal elpusztult. Csak reménykedhetem benne, hogy valaha kijutok innen. Csak imádkozhatom azért, hogy érkezik valaki, akinek elmondhatom… én még élek.

***

— Nem fognak visszajönni, ugye apa? – kérdezte a kislány.

— Egyelőre nem.

— Miért nem várjuk meg őket itt? Biztos visszajönnek még.

— Te is tudod, hogy azt nem lehet. Mozgásban kell maradnunk, ha túl akarjuk élni.

— Miatta?

— Igen, miatta. Itt nagyon hamar megtalálna minket.

— Nem halunk meg inkább? – kérdezte a csöppség, mire a férfi szemei elkerekedtek. – Tudom, hogy jó dolog élni, de én már annyira nem élvezem. Talán egyszerűbb lenne itt megvárni őt, és meghalni. Akkor nem kéne többet menekülnünk.

— Tudod te, mi az a halál? – Tisztában volt vele, hogy a lány látta már az összezúzott halott testeket az utcákon.

— Azt hiszem, igen. Bár nem biztos. Fáj a halál, apa?

— Néha – a kislány elgondolkozott, majd leült a földre.

— Nem baj. Majd bátor leszek. Várjuk meg itt őt! Meghalunk, és akkor majd utána boldogok lehetünk.

A férfi kétségbeesetten nézte az apró gyermeket. Ám a legijesztőbb az egészben mégis csak az volt, hogy talán a lánynak van igaza.

— Tudom, hogy unod már a küzdést, de később is meghalhatunk. Nem kell ma megismernünk a halált. Küzdenünk kell, ameddig csak bírjuk, s akkor majd nyugodtan halhatunk meg együtt. Azért mert megpróbáltuk, mert nem adtuk fel.

— Én bátor vagyok.

— Tudom.

***

A lányt, aki velem tartott, a katasztrófa után ismertem meg. A szülei meghaltak a rengésben. Egy ideig csak együtt utaztunk, mert szükségünk volt egymásra. Majd elkezdtünk hazudni. Azt, hogy az apja vagyok, s ő a lányom.

Így minden sokkal könnyebb volt.

***

A két túlélő dermedten állt, s szótlanul nézték a velük szemben lévő épületet. Egy hatalmas parkolóház volt, a többihez képest egész jó állapotban. Az egyik oldalát egy felüljáró támasztotta, amelyen az autók egymásra csúszva egy kupacot alkottak. A legfelső szintek egyikéről pedig egy katonai helikopter lógott le.

Ám az igazi döbbenetet az váltotta ki, hogy az épület legalsó szintjén volt valaki.

Eleinte még sok emberrel találkoztak, de ahogy telt az idő, egyre kevesebbel. Összesen két kiút létezett innen; a mentőcsapatok és a halál. Pontosan nem tudták, hogy melyik útra léptek többen, de az utóbbi napokban már nem sok élő embert láttak. Ám mivel a halál ebben a városban lábakon járt, és neve volt, fenntartással kezeltek minden szembejövő túlélőt.

A lány lemaradt, és csak a férfi indult meg a rejtélyes emberalak felé. Minél közelebb ért hozzá, annál jobban ki tudta venni, ki kuporog odabent. Egy nő.

Rettenetesen vékony volt. Tisztán ki lehetett venni a gerincét és a bordáit, hisz nem volt rajta ruha. Testét csak egy vörös lepedővel takargatta, s az egyik felborult kocsi hátuljának dőlve zokogott.

A férfi közelebb merészkedett hozzá, s megszólította.

— Hölgyem! – Erre a nő megfordult, felsikított, majd rákjárásban bekúszott a közeli oszlop és a kocsi találkozása között lévő sarokba. Rövid szőke haja a kosztól a fejére tapadt. A szeme rettegéssel telt meg, s zihálva várta, mi történik.

– Ne féljen, nem bántom!

Még közelebb akart hozzá menni, ám ekkor észrevette, hogy a lepedő valójában nem vörös. Nehéz lett volna megmondani az eredeti színét, hisz vastagon vér szennyezte. De nem csak a lepedőt, a nő hófehér bőre is vöröslött.

— Megsérült?

— Ты ne come pas closer! Il y a bellum – ordított a nő Bábel nyelvén.

— Sajnálom, de nem értem – rázta meg a fejét zavartan a férfi. – Mi történt magával? Egyedül van itt?

— Я saw beaucoup de mors, multus blood. Боже мой! C’est oppidum is dead. Они font.

A nőn nem voltak sebek. Más vére festette a lepedőt. A férfi leguggolt, s kibukott belőle a kérdés.

— Ki tette ezt magával?

— El diablo – suttogta a nő. – El diablo.

***

Az ördög valóban köztünk volt. Omlós húsunk táplálta Isten legborzasztóbb bestiáját.

A katasztrófa eltörölt mindent. Nem létezett többé erkölcs vagy törvény, s az emberi faj visszaalacsonyodott a vadak közé. Így történt, hogy a túlélők közül valaki elkezdte halomszámra gyilkolni a romok közt rekedteket.

Minél közelebb volt valaki a megmeneküléshez, annál nagyobb veszélynek volt kitéve. A gyilkos elsősorban az épületek tetején és a város szélén vadászott, hisz ezeken a helyeken nemcsak a mentőcsapatok találták meg könnyen a túlélőket. Azért vagyunk még mindig itt, mert nem akartam besétálni a vadászterületére.

Még a lányom is tudta, hogy az ördög az utcákon jár, hogy ez a város maga a pokol. De nem beszéltünk róla. Csak azt akartam, hogy jussunk ki innen élve, s jobb, ha a többi néma csend.

***

A zavarodott nőt otthagyták, s úgy döntöttek keresztülvágnak az épületen.

Eleinte szó nélkül haladtak a homályos parkolóház földszintjén, de végül a kislány csak megtörte a csendet.

— Mi lesz a nénivel, apa? – kérdezte, ám a férfi sokáig nem válaszolt.

— Nem tudom – nem akart olyat mondani, ami nem igaz, hisz a gyermekkori kegyes hazugságok ideje már akkor lejárt, amikor megrengett a föld. Fölösleges lett volna azt mondani neki, hogy a világ szép, amikor már ismerte minden borzalmát is. Értelmetlen lett volna azt mondani, hogy majd egyszer mindenki megmenekül, amikor a város éjszakánként kegyetlenül a fülükbe röhögött, s azt súgta, hogy senki sem menti meg őket.

— Ő bántotta? – kérdezte a lány félénken, hisz tudta, ez olyan dolog, amiről csak ritkán beszélnek. De a férfi válasz helyett csak szomorúan bólintott. – Nem értem, az emberek miért bántanak másokat. Nem inkább segítenünk kéne egymásnak?

— Aki ezt tette, az nem ember. Szörnyeteg.

— De te ember vagy! – kiáltott a lány, mire a férfi megtorpant.

— Hogy érted ezt?

— Otthagytuk azt a nénit. Te sem segítettél rajta.

— Valóban. Én magunkon próbálok segíteni. – Egy ideig csak álltak, s mélyen egymás szemébe néztek. Mindketten a megértést keresték, de egyikük sem találta meg. Végül a férfi ismét megszólalt. – De talán igazad van. Merő önzésből bántunk másokat, s magunk sem vagyunk különbek a szörnyetegnél.

A lány szája tátva maradt. A férfi először zavarba jött, hisz úgy gondolta, szavai azért ennyire nem voltak ijesztőek. Ám végül megértette. A gyermek nem őt nézte, hanem mögötte valamit. Lassan megfordult, s a szíve megszokott lüktetése egy pillanatra kihagyott.

Alig pár méterre tőlük, az egyik sötét sarokban, emberek hevertek. Rengeteg vöröslő merev test, mint egy vágóhídon halomba dobálva. A halállal nehéz szembenézni, de mégiscsak az élet része. Ez viszont más volt. Ez nem halál volt, hanem mészárlás.

Hirtelen meghallották, hogy valaki közeledik feléjük, mire a férfi megragadta a lány kezét, és azonnal futásnak eredtek.

***

Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért éppen itt, és így kell meghalnom. Miért kellett kiábrándulnom mindenből, amit addig szerettem? Miért kellett rájönnöm, hogy a világ valójában nem borzalmas, csak az ember teszi azzá?

Az agyamat ki kellett ürítenem, kiönteni az összes beletöltött ostobaságot, s csak így tölthettem meg a valódi tudással. Végül rájöttem.

Azért kellett így véget érnie mindennek, hogy megértsem, miért is érdemes élnem. Ha csak életem utolsó másodperceiben is, de legalább akkor végre azért léteztem, ami igaz.

***

Rohantak, ahogy csak bírtak. Futottak a világ végéig, s mindennek a közepéig. Egészen addig, amíg el nem érték azt a helyet, ahol minden elkezdődött, ahol a világ kifordult saját valójából.

Hatalmas, üres területen találták magukat. Körben romok voltak mindenfelé, darabokra omlott épületek, de középen csak por és hamu terült el a lábuk alatt. Illetve volt még valami. A sivár kör közepén ott állt minden remény kezdete, s minden kétségbeesett ima vége. A megmenekülés lehetősége először öltött formát igazán a két túlélő lelkében, hisz egy katonai helikopter állt velük szemben.

Megtorpantak, s hitetlenkedve bámulták a feléjük közeledő embereket.

— Apu, ez azt jelenti, hogy végre vége mindennek?

— Igen, most már minden rendben lesz.

Öt katona közeledett feléjük, majd pár méterre tőlük megálltak, és felemelték a fegyvereiket.

***

Azonnal megértettem mindent. Sosem volt földrengés. Nem katasztrófa történt a városban, hanem háború tört ki. Ott álltunk, ahol az atombomba becsapódott. Sosem létezett őrült sorozatgyilkos vagy mentőcsapatok. A kettő egy és ugyanaz volt. Az ellenség irtotta a túlélőket.

El diablo maga az emberi faj.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: