Panem et circenses

A kövér ember igazán multifunkcionálisnak gondolta magát. Ez így is volt. Míg egyik kezével a kapcsolót irányította, addig a másikkal egy hatalmas csülköt gyömöszölt a szájába.

A televízió kattant egyet, majd világosodni kezdett felfedve az adott csatorna műsorát. A képernyő négy részre volt osztva, melyek mindegyikén egy-egy bekamerázott, szürke szoba szerepelt. A helyiségekbe raktak ágyat, de ajtót nem építettek rájuk. Ennek ellenére mégis minden szobában volt egy-egy ember. A kövér ember felröhögött, s a kiáramló fuvallat húscafatokkal terítette be a felsőtestét. Ez volt a kedvenc műsora, a haláltánc.

A négy ember teljesen máshogy viselkedett. A jobb felső sarokban lévő kopasz nő törökülésben ült a szoba középen és vélhetőleg meditált. A másik felső kockában lévő férfi a földön térdelt és csíkokban kihúzott fehér port szívott fel a padlóról. Amfetamin, esetleg kokain. Ki tudja? A harmadik képszeletben ismét egy férfi állt, aki valamiféle famaszkot viselt, s meztelen felsőtestét törzsi tetoválások tarkították. Szaggatott mozgással rázta testét, mintha egyhelyben táncolna, s közben hipnotikus szavakat mormolt. A negyedik szobában lévő még szinte gyerek volt. Magas, sportos felépítésű fiú, ám még a képernyőn keresztül is tisztán látszott, hogy remeg a keze. Valószínűleg az első szereplése.

A háttérben megszólalt egy csipogó hang, mire a kövér néző megpaskolta hurkákba rendeződött hasfalát és ismételten felkacagott. A hang azt jelezte, hogy hamarosan kezdetét veszi a műsor.

A szobák falain egy kis lyuk jelent meg, mely lassan tágulni kezdett, s láthatóan felizgatta a négy szereplőt. A nő abbahagyta a meditálást és felállt. A tetovált férfi egyre hangosabban kántálta a bódító szavakat. A fiú behúzódott a sarokba. A kábítószeres pedig fel-alá járkált a szobában, mint aki direkt felhergeli önmagát.

A lyuk egyre nagyobb lett, s lassan szabályos köralakká formálódott. A tévé zümmögni kezdett, a kamerák képei pedig zavarttá váltak. A szereplők adrenalinja az egekbe szökött, s idegtépő némaságban készülődtek az elkövetkező eseményekre. Ekkor hirtelen fény áramlott ki a lyukból és egy gongütés kíséretében elkezdődött a műsor.

Innentől fogva a dolgok olyan gyorsan történtek, hogy a kövér ember alig tudta követni őket. A fény hirtelen megszűnt, s a nyomában egy alagút tűnt fel a falon, mely csőszerű testével kivezetett a szobából. A négy ember azonnal bevetette magát, majd mászni kezdett lefelé. Ennél a résznél a szereplőknek egy olyan szűk csövön kellett végigmászniuk, ahol szinte alig lehetett megmozdulni. A tévé előtt terpeszkedő kövér ember imádta ezt. Kacarászott egyet, majd vígan megvakarta az ágyékát.

A képernyő ekkor váltott és a négy részlet helyet most egyetlen helyre koncentrált. Az előzőekhez hasonlóan ez is egy bekamerázott, ajtó nélküli szoba volt. Azonban ennél a helyiségnél mind a négy oldalon egy-egy kör alakú lyuk helyezkedett el. A szereplők szinte azonnal megjelentek az alagutakban. Nagyjából egyszerre másztak le a közös szobába, de egymást megpillantva azonnal megtorpantak. A képernyő alsó felében ekkor egy kis digitális óra jelent meg, amely két perctől kezdett visszaszámolni.

Ez a haláltánc, melyben a szabályok igen egyszerűek. Négy ismeretlen ember, négy szobában. A műsor elején az egyik véletlenszerűen választott ágy alatt otthagynak egy kést, melyről se a néző, se a játékosok nem tudhatnak. A szereplőknek a közös helyiségben mindössze két percük van rá, hogy eldöntsék egymásról, kinek a szobájában volt a kés. Nem mehetnek addig vissza se az ágyakhoz, míg le nem járt ez az idő. Akinek az ágya alatt van a fegyver, az a gyilkos. Az ő célja, hogy megölje mind a három játékost a műsor alatt. A másik három játékosnak pedig az a feladata, hogy megöljék a gyilkost, mielőtt az végezne velük. Ezután következik az áramszünet, amely ismét két perces. A szobákban vaksötét lesz, s megkezdődik a játszma. A gyilkosnak vissza kell térnie a késért és megölnie a többi szereplőt. Ha bárki életben marad, veszített. A másik három embernek pedig ez idő alatt közösen meg kell akadályozniuk, hogy a gyilkos visszamenjen a késért, majd végezniük kell vele.

A négy idegen csak feszülten figyelte egymást, mígnem a legfiatalabb elkezdett kiabálni.

— Nem én vagyok az! Nincs nálam! – Kezeit felemelte a fegyvertelenség jeleként, majd arrébb lépett az alagút elől. – Nem én vagyok az! Menjetek be, nézzétek meg!

Szinte biztos, hogy kezdő volt, hisz még a szabályokkal se volt tisztában. A másik három nem is válaszolt rögtön, csak zavartan méregették egymást.

— Én hiszek neked. Gyere ide nyugodtan! – szólalt meg a kopasz nő, mély és nyugodt hangján. De a fiú nem ment. Sokkal inkább az ellenkező irányba mozdult, mígnem végül befurakodott a maszkos és a kábítószeres közé. Érthetően gondolkozott. A gyilkosnak a játékosok bizalmába kell férkőznie, így aki a könnyen társul, az veszélyes. A tetovált férfit a fiú közelítése láthatóan nem zavarta, bár arckifejezéseit senki se ismerhette, ám a kábítószerest annál jobban irritálta. Azonnal behúzódott a sarokba és ujját a magasba tartva jelezte a fiúnak, hogy ő egyáltalán nem bízik meg benne.

— Látom, ravasz fiúnak hiszed magad, de én inkább az ő szobájába néznék be – folytatta nyugodt hangon a nő, s a maszkos férfira mutatott. – Az ember nem rejtegeti ok nélkül az arcát.

— Igen? És ezt éppen neked higgyük el? Milyen nő az, aki haláltáncos? – kiabált közbe a kábítószeres. – Neked is jó beteg természeted lehet!

— Az, hogy haláltáncos vagyok, nem jelenti azt, hogy nálam volt a kés. – vágott vissza a nő, s láthatóan a narkóssal szemben már messze nem volt olyan türelmes, mint a fiúval. – Ez az ember szemén látszik. Amit egymás arcán kell keresnünk, az a gyilkos szándék. A te arcodon félelmet látok, a fiúén pedig élni akarást. Akinek egyedül nem látom az arcát az ő! – utalt ismét a tetovált férfi ismeretlenségére.

A fiú váratlanul megfordult és mindenkit figyelemmel tartva átlépegetett a nőhöz.

— Azt hiszem tévedtem. – mondta a fiú. – Nem volt az ágyad alatt ugye?

— Nem. – válaszolt bizalomteljesen a nő.

— Hiszek neked. Te is nekem? – kérdezte a nőtől, aki immár csak egyszerűen bólintott.

— Látom jól megtaláltátok egymást. – gúnyolódott a narkós, majd a maszkos felé fordult. – Na és te miért nem mondasz már valamit?

Azonnal elhallgatott, mert észrevette, hogy a tetovált férfi valamit folyamatosan mormol a maszk alatt. Nem lehetett tisztán ki venni a szavait, sőt talán nem is érthető nyelven beszélt. Egyszerűen csak folyt belőle a kábító, s enyhén éneklő beszéd. A kántálás közben kezével fura jeleket kezdett mutatni, s ekkor a kábítószeres távolabb is ment tőle. Majd egyszer csak abbahagyta a fura rituálét és megszólalt.

— A fiú az.

— Nocsak mégis tud beszélni a mi kis sámánunk – gúnyolódott a kábítószeres.

— Ezt mégis miből gondolod? – kérdezte a kopasz asszony a maszkostól, mire a fiú ijedten felkapta a fejét és tiltakozni kezdett.

— Nem én vagyok az, esküszöm! – mondta már-már szinte hisztérikusan.

— Nyugi! Én se gondolom, hogy te lennél az. – csillapította a nő.

— Oh, attól engem még érdekelne, miért gondolja, hogy a fiú az! – figyelmeztette asszonyt arra, hogy ő továbbra se hisz feltétlen egyikőjüknek se.

— Beleláttam a gondolataitokba. – mondta a maszkos csöndesen. – Egyedül neki vannak gyilkos gondolatai!

— Hát ez szép! – hüledezett a drogos, majd erőszakosan felröhögött. – Olvasol a gondolatainkban? Rajta! – Arcizmai megfeszültek, s szeme idegbetegen ugrált jobbra-balra. – Mire gondolok most, hm? Belelátsz az agyamba? Akkor azt is látod, hogy *********** nem hiszek neked!

A tévé hangszórója sípolt egyet, jelezve, hogy a cenzúra azért működik. Mégis csak főműsor időben ment a vetélkedő, s figyelni kellett a közvetített kulturális értékekre.

— Tudjátok mit? Egyikötőkben sem bízok. – folytatta a narkós. – Dögöljetek meg mind! Nem is kell kitalálnom, kinél van a kés. Szimplán megölöm a gyilkost, ha az rám támad.

— Nem kell megvárnod, míg odamegy hozzád. Ha nem segítesz, akkor megölöm én egyedül. – szólt közbe az asszony.

— Nem fogsz tudni megölni. – Ugyan már biztos volt, hogy a nő elkönyvelte gyilkosnak a maszkost, de ő azért nem adta föl. – Nem érsz ide időben, mert az a gyerek ott melletted hamarabb elvágja a torkodat.

— A késért még vissza kell mennie a gyilkosnak a szobába – emlékeztette őket a fiú. – Az egyetlen, aki nem akar összeállni senkivel, azaz mindenkitől távol akar maradni, az ő – mutatott a kábítószeresre, majd a nőhöz fordult. – Ne haragudj! Benned bízok, de ha a gondolatolvasót támadod meg, a másik addig megöl minket.

— A kis pimasz! Anyád nem tanított meg viselkedni? – ordított rá a kábítószeres. – Vigyázz, mert még a végén hajlani kezdek a sámánunk szavára és kicsinállak téged!

— Ha csak kísérletet is teszel rá, kivágom a beleidet. – mordult fel a nő.

— Kivágod? No és mivel, ha szabad kérdeznem? Csak nem a kis késeddel a szobádban?

— Nagyon arra játszol, hogy ne csak az arcrejtegetőt öljem meg, hanem téged is!

— Gyere csak, kopasz cica! Úgy nézek ki, mint aki fél tőled? – nevetett már szinte betegesen.

—  Akkor megvan a második. – jelentette ki az asszony.

— Vele kezdd! – kérlelte a fiú.

— Hibát követtek el. – suttogta a maszkos, majd sötétség borult mindenre.

Az ismerkedés ideje lejárt, s kezdetét vette a két perces áramszünet. A kövér embernek ez a rész volt a kedvence. Tapsolt és harsányan röfögött, majd a mellette lévő telefon után nyúlt.

A műsornak ezen a részén a nézők szavazhattak, hogy szerintük ki a gyilkos, majd a két perc lejárta után a helyes választ küldők között ajándékokat sorsoltak ki.

A kövér néző abbahagyta az evést és egy ideig csak a telefon gombokra koncentrált. Általában sose jött rá, ki a gyilkos, de tulajdonképpen ez nem is volt olyan fontos a számára. Ha elég vér folyik a műsorban ahhoz, hogy az kielégítse minden vágyát, akkor minek gondolkozzon feleslegesen rajta?

Igazából nem is szeretett gondolkozni, hisz e nélkül is jól megvolt a világban. De azért tudta magáról, hogy nagyon okos, s ennek rögtön tanújelét is adta a telefonhívással. Befejezte a tárcsázást, majd boldogan konstatálta, hogy sikerült túljárnia a műsor készítőinek az eszén. Négyszer tárcsázott, vagyis mind a négy játékosra leadott egy szavazatot, tehát mindenképpen részt fog venni a sorsoláson.

Ekkor feltápászkodott tévénéző székéből és a közelben lévő konyhaasztalhoz sétált. Igen nehezen mozgott, hisz körülbelül a normális testsúly négyszeresét hordozta magán, de ez egyáltalán nem okozott neki problémát, mert nem is nagyon kellett sehova se mennie. Az ételét felhozták a szobába, a tévéhez ott volt a távirányító, aludni a székben aludt, a mosdó közvetlenül a sörös dobozok mellett volt, s igazából másra nem is volt szüksége. Tulajdonképpen nem is emlékezett már, mikor mozdult ki utoljára a szobájából. Talán tegnap, talán a múlt héten, vagy egy évvel ezelőtt, de az is lehet, hogy még soha. Nem is érdekes a kinti világ, hiszem minden, ami fontos, az úgyis szerepel a tévében.

A konyhaasztalon heverő rekeszből kiragadott egy doboz sört és az alig fél méterre lévő WC-hez cammogott. Megállt vele szemben, kibontotta az italát, s elkezdte lefelé önteni a torkán, miközben alul pedig ezzel egyszerre könnyített magán. Egy ideig ebben a bizarr pózban állt, majd amikor végzett a sörrel, büfögött egy hatalmasat és a sarokba hajította a dobozt.

Ismét két dolgot végzett el egyszerre, s ezért továbbra is igazán multifunkcionálisnak tartotta magát. Visszamászott a tévénéző székébe, s folytatta a fekete képernyő bámulását.

Kifejezetten minőséginek tartotta a műsort, mert a készítők sose pazarolták fölöslegesen a nézők drága perceit, mindig gyorsan lezavarták az egészet. Szórakoztató és üdítő volt. Néhanapján még az is eszébe jutott, hogy ő mennyivel jobb szereplő lenne az egészben. Bár azért mélyen belül tudta, hogy sose merne haláltáncos lenni. Nagyon őrültnek kell ahhoz lenni. De tulajdonképpen honnan is jönnek a táncosok? A kövér ember erősen gondolkozóba esett, mert úgy rémlett neki, hogy a műsor elején elmondják ezt, de végül csak nem jutott az eszébe.

Hirtelen megmerevedett, mert ismét megszólalt egy gong, amely az áramszünet végét jelezte. Fejét gyorsan a képernyő felé fordította és elhallgatott. Hosszan bambult, majd fuldokló röhögőgörcs tört ki belőle.

A szoba középen három ember feküdt vérbe fagyva, nem messze tőlük egy kés volt a földön, a sarokban pedig egy remegő fiú.

A kövér néző végig sejtette, hogy fiú az, ezért nagyon büszke volt magára. De igazából a fiú is az lehet, hisz nyert!

Mit is? Egyáltalán miért is szerepelt ő ebben?

A tévé ismét kattant, s a kövér ember értetlen arca boldog mosolyra váltott. A képernyőn mindössze csak egy kis felirat díszelgett.

„Minden rendben van.”

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: