A Farkas és a Piros

Az élet egy út, melynek a végcélja a halál. Létezésünk alapeleme, hogy egyszer elbukunk, ezért csak az számít, hogy miként tesszük meg az odavezető utat.

 

***

 

Az erdő szélén álló Piros már nem volt kislány. Hiába rémisztgették a faluban azzal, hogy a Kerekerdő mélyét szörnyek lakják, ő már nem hitt az ilyen mesékben. Érett gondolkodás, rengeteg ambíció, s egy csöppnyi türelmetlenség jellemezte, melynek következtében szerette a rövidebb utakat választani. Ezért is döntött úgy, hogy inkább átvág a pagonyon, mintsem megkerüli azt, hisz így gyorsabban odaér a rengeteg túloldalán élő nagymamájához.

Megjelenése egyszerű, mégis egyedi volt. Fehér blúzt, élénkpiros miniszoknyát és vörös köpenyt viselt, melynek a csuklyáját a fejére hajtotta. Lábai hosszúak, keblei arányosak, arca enyhén szeplős, bőre pedig hófehér volt. Mindössze egy kosár volt nála, benne egy üveg borral és egy vekni kenyérrel, melyet a nagymamájának szánt.

A fák olyan közel nőttek egymáshoz, hogy az erdei utat leszámítva áthatolhatatlan volt a pagony. Törzsük szoros falat képzett az erdő körül, lombkoronájuk pedig eltakarta a földet a Nap elől, így odabent örök sötétség uralkodott. Kerekerdő egyetlen átjárójának a bejáratát két fa szegélyezte, melyek enyhén megdőlve felső részüknél összefonódtak, s így egy kaput alakítottak ki az út kezdeténél.

Piros nem teketóriázott sokáig. Vett egy mély levegőt, majd maga mögött hagyva a napfényes mezőt, belépett a rengetegbe.

Odabent nagyon más világ uralkodott. Az erdő egyetlen világos pontja az út volt, melyet két oldalról apró, örökké égő mécsesekkel raktak ki. De maga a pagony mélyfeketeségbe burkolózott, s csak a karnyújtásnyira lévő növények látszódtak homályosan. A fák törzse vaskos és egyenes volt, ám az ágaik spirál alakban csavarodtak összevissza. Leveleik szinte láthatatlanok voltak, s csak az útra hullottakból lehetett megállapítani, hogy mind fekete színű.

Egy ideig még hallani lehetett a kintről beszűrődő zajokat, ám ahogy Piros haladt előre, egyre nyomasztóbb csönd telepedett rá az ösvényre. Az út lejtett, emelkedett, s szerpentin alakban kanyargott, mígnem az egyik forduló végén egy új fényforrás jelent meg.

Az ámulattól Piros megtorpant, s pár pillanatig nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Ennél a résznél a csapás kiszélesedett, s a közepén egy almafa állt, melynek az erdő fáival ellentétben nem csak a levele, hanem a törzse is fekete volt. A koronájában lévő gyümölcsök pedig bizarr, piros fénnyel világítottak. Ám a fiatal lányt igazán az hozta zavarba, hogy állt valaki a fa tövében.

Egy fiú volt az. Viszonylag fiatal, alig lehetett több Pirosnál. Félhosszú, sötét haja és bizalomgerjesztő arca volt. Teste szinte beleolvadt a mögötte lévő fatörzsbe, hisz talpig fekete öltönyt viselt, s nem is nagyon mozdult meg. Egyedül a keze emelkedett meg néha-néha, hogy mély slukkokat tudjon szívni a benne égő cigarettából.

Egyértelműen észrevette Pirost, hisz várakozva tekintett rá, de ő maga egy lépéssel se ment közelebb hozzá. A lány egy ideig méregette a fiút, s a háttérben világító jelenséget, majd végül megindult feléjük.

— Szia! – szólalt meg félénken.

— Hogy hívnak? – kérdezte a fiú mély és rekedtes hangján.

— Piros vagyok. No és te?

— A nevem Farkas, és örvendek a találkozásnak, Piros.

— Mégis, mit csinálsz itt Farkas?

— A nagyobb kérdés inkább az, hogy te mit keresel itt? Nem láttalak még erre.

— A nagymamámhoz tartok éppen, aki az erdő túloldalán lakik. Amúgy meg azért nem láttál még erre, mert még sose jártam itt. Eddig mindig megkerültem az erdőt, ha hozzá mentem. – Piros elhallgatott, s várakozva nézett Farkasra, de mivel ő továbbra is csak ráérősen cigarettázott, ismét feltette az előző kérdését. – Most már elárulod, hogy te mit csinálsz itt?

— Én itt élek.

— Nem igaz – bukott ki Pirosból a válasz. A fiú felhúzta a szemöldökét, majd a cigaretta csikket bepöckölte a sötétbe.

— Miért mondod ezt?

— A faluban azt mondják, hogy itt csak szörnyek élnek.

— Ezt csak azért mondják, hogy ne gyere ide, hiszen nem szeretnék, hogy megismerd a titkot.

— Titkot? – kérdezte csodálkozva a lány.

Farkas elmosolyodott, majd hátrébb lépett, s az almafára mutatott.

— Nem tűnt még fel? Ez az út különleges, s ez a fa az erejének a kiteljesedése.

— Hogy érted ezt?

— Hm, hogy is tudnám ezt jól elmagyarázni neked? – tette fel magának a kérdést Farkas. – Eszedbe jutott már, hogy az élet tulajdonképpen olyan, mint egy út?

— Persze.

— Egy hétköznapi úton akárhányszor végigmehetsz. Ugyan lehet, hogy egyszer-kétszer megbotlasz valamiben, de következő alkalommal már emlékezni fogsz rá, és ki tudod kerülni azt. Ám az élet ösvénye nem ilyen. Azon csak egyszer mehetsz végig, ezért sosem készülhetsz fel a bukkanókra. Olyan mintha vakon haladnál előre.

— Igen, ezt értem. De mi köze van ennek a fához?

— Ennek a fának a segítségével többször is végigjárhatod az élet útját – mondta, majd további magyarázkodás helyett csak mosolyogva nézte a lány értetlen arcát.

— Teljesen összezavarsz. Hogy lehetne már többször végigjárni az életet?

— Azzal, hogy eljöttél idáig, akaratlanul is megmutattad magad az erdőnek, amely megismert téged, s így képes megosztani veled a gyümölcsét – biccentett a világító fa felé. – Ha eszel ebből az almából, akkor, ha egyszer meghalsz, újrakezdheted innen a történetedet.

Piros nem reagált rögtön, s így míg ízlelgette a gondolatot, szótlanul álldogáltak a csodás erejű fa tövében.

— Úgy érted, hogyha meghalok, akkor visszaugorhatok az időben erre a pontra?

— Nem, erről szó sincs. Ha meghalsz, akkor meghaltál. Arról beszélek, hogy mivel az erdő megismert téged, képes újra megalkotni a testedet.

— Szóval, ha bármikor meghalok, rögtön újraszülethetek ennek a fának a tövében.

— Látom, kezded érteni – mosolygott Farkas.

— Az erdő képes nekem új testet adni, de mi van az elmémmel?

— Tulajdonképpen nem új testet kapsz, hanem a mostani testednek a tökéletes másolatát. Mint mondtam, azzal, hogy elindultál ezen az úton, lehetőséget adtál az erdőnek, hogy tetőtől-talpig megismerjen téged. Nem csak a külsődet, hanem az érzelmeidet, s a gondolataidat is. Így amikor újra megalkot téged, az elméd is a mostaninak a tökéletes mása lesz.

— Ehhez pedig mindössze annyit kell tennem, hogy eszek az almából. Ugye? – vonta fel a szemöldökét Piros, jelezve, hogy nem tartja túlságosan hihetőnek a történetet.

— Csak egy harapás az egész.

— Amiről beszélsz, az tulajdonképpen maga a halhatatlanság. Miért kéne elhinnem, hogy ilyen könnyen megszerezhetem ezt a képességet? Mi a biztosíték rá, hogy nem versz át?

— Nincs rá biztosíték – rázta meg a fejét Farkas. – A döntés a tiéd, én csak a lehetőséget kínálom.

— Miért is? Mi van, ha nem akarok élni vele? – kekeckedett tovább a lány.

A fiú szája széles vigyorra húzódott, és széttárta a kezét.

— Ugyan, Piros! Hiszen te tudod a legjobban, hogyha nem élsz vele, azt egész életedben bánni fogod. – Farkasnak igaza volt. Túl sok ambíció szorult a lányba ahhoz, hogy képes legyen nemet mondani. Kockázat nélkül nincs nyereség. Az élet már csak ilyen.

— És mi van, ha megunom az öröklétet?

— Meg fogod?

A lány még egy ideig gondolkodott, majd végül odalépett a fához, és leszakított egy világító almát. A gyümölcs még egyszer felvibrált, majd bizarr fénye végleg kialudt. Szájához emelte, s beleharapott.

Lehunyta a szemét, s várta, hogy mi fog történni. De semmi sem változott, így zavartan fordult a fiú felé. Ő közben előkotort valahonnan még egy cigarettát, és éppen azt próbálta meggyújtani, de amint észrevette a lány értetlen arckifejezését, félbehagyta a műveletet.

— Ennek nem most fogod érezni a hatását. Ha minden jól megy, nem is a közeljövőben, hanem majd sok-sok év múlva.

— Még mindig nem értem, miért mondtad el ezt nekem – szólalt meg halkan lány.

— Ezért élek itt. Ha úgy tetszik, ez a feladatom. De gyere, menjünk! A nagymamád már vár rád. Elkísérlek az ösvény végéig.

A fiú közelebb lépett hozzá, átkarolta, majd egy gyengéd lökéssel közös sétára invitálta a lányt.

Viszonylag hamar elértek az út végére, mely a bejárathoz hasonlóan két összenőtt fából állt. A kapun túl egy napfényes mező terült el, a közepén egy kis fakunyhóval, melyben Piros nagymamája élt. A lány búcsút intett a fiúnak, majd kilépett a szabadba.

 

***

 

Az egész csak egy villanás volt, s mire Piros magához tért, már ismét az almafa tövében állt. Először csak zavartan forgolódott körbe-körbe, s próbálta megérteni, mi történt, de egyszerűen képtelen volt meggyőző következtetésre jutni. Ekkor Farkas lépett ki a fa mögül.

— Mi volt ez? Mi történt? – támadt Piros azonnal a fiúra.

— Meghaltál.

— Nem. Nem. Az nem lehet! – rázta a fejét a lány, s egyre jobban kétségbeesett. – Hiszen az előbb léptem ki az erdőből. Biztos te tettél valamit!

— Nem igaz, hogy nem érted! Meghaltál. Nincs mit túlkombinálni ezen. Pontosan az történt, amit mondtam. Az előző testedet elhasználtad, így most kaptál egy újat.

— Kizárt! Nem halhattam meg! Nem is voltam odakint!

— Dehogynem! Leéltél egy életet odakint, végigjártál egy utat, csak nem emlékszel rá.

— Hogy? Mi az, hogy nem emlékszem rá?

— A test, a lélek és az elme, amit most birtokolsz, az megegyezik azzal, amelyik evett az almából. Az a Piros áll itt most, aki bejött az erdőbe. Az, hogy az előző testeddel mi történt odakint, nem tudhatja a mostani elméd, hisz nem vele történt meg.

A lány megmerevedett, s képtelen volt válaszolni. Lassan megértette, hogy az áhított halhatatlanság helyett egy súlyos rabigát kapott, mely örökre az erdőhöz láncolja.

— Hazudtál nekem – suttogta megtörten.

— Én ugyan nem. Pontosan elmondtam, hogy csak az adott pillanat másolata az, ami a fa tövében újraéled.

— Soha nem fogok rá emlékezni, hogy miként éltem le az előző életem?

— Nem. Nincs rá mód.

— Az élet olyan, mint egy út, ugye? – kérdezte sanyarú gúnnyal Piros. – Ha többször megyünk végig rajta, megtanuljuk kikerülni a bukkanókat. Megmondanád mégis, hogyan tegyem ezt, amikor nem is emlékszem rájuk?

— Hiába dühöngsz. Annak ellenére, hogy nem emlékszel rá, csak leélted azt az életet. Akármit is mondasz, akkor is halhatatlan lettél.

— Van rá lehetőség, hogy megtudjam, mennyi időt töltöttem odakint?

— Nincs.

Piros leült a földre, s fejét megtámasztotta a tenyerében. Akármilyen rossz helyzetbe is került, Farkasnak tulajdonképpen igaza volt. Kapott egy képességet, amelynek a segítségével leélhet több ezer életet. Az egyedüli probléma az emlékezés. Ki kell találnia a módját, miként őrizheti meg az előző élete tapasztalatait, s akkor már nem is igazán vészes a helyzet.

— Várj csak! – szólalt meg hirtelen a lány. – Ha a mostani testem, csak az eredeti másolata, akkor nem csak azt fogom elfelejteni, hogy mi történt odakint, hanem erre se fogok emlékezni. Ha meghalok, ezt a beszélgetést is el fogom felejteni. Jól mondom?

— Igen. Jól látod a szituációt.

— Egy idő után azt se fogom tudni, hogy hányadik testemet fogyasztom el éppen. – értette meg Piros az emlékezethiány következményeit. – Valahogyan számolnom kéne őket.

Felpattant, és az almafához sétált. Itt egy ideig nézegette a gyümölcsöket, majd megragadta az egyiket, és letépte.

— Ha itt hagyom a földön ezt az almát, meg fog rohadni egy idő után? – kérdezte.

— Nem, ebben az erdőben minden örökké tart.

— A legelső dolog, ami eszembe jutott, hogy sorba teszem az almákat, és ezzel számolom az elfogyasztott testeket. Ha most erre a következtetésre jutottam, máskor is erre fogok.

— Ez egy nagyon jó meglátás – mondta Farkas, és egy kaján vigyor ült ki az arcára, melyet Piros nem tudott mire vélni.

— Hova is kéne tennem ezt az almát? – tette fel magának a kérdést a lány, s nézelődve elindult az almafa körül.

Hirtelen megállt, az arca megfagyott, s elejtette a kezében tartott gyümölcsöt. Az pattant egyet a földön, s egy rövid gurulás után megállapodott a fekete fa tövében. Piros képtelen volt hinni a saját szemének.

A fának azon az oldalán egy egész kupac alma volt felhalmozva. Azonnal megértette; ezeket ő rakta ide, és ez nem az első teste.

Farkas látva a lány arcán a felismerés fájdalmát, előkotort egy cigarettát, meggyújtotta, majd békésen pöfékelni kezdett, várva a lány reakcióját. Piros csak percek múlva szólalt meg remegő hangon.

— Hányadszor vagyok itt?

— Nem tudom – válaszolt Farkas. – Már egy ideje nem számolom. Amúgy aranyos, ahogy mindig ugyanarra a következtetésre jutsz. Bár egy picit már unom, hogy minden alkalommal almákat akarsz sorba rakosgatni. Mindenesetre egész nagy kupacot sikerült összehordanod.

Erre Piros bizarrul kacagni kezdett. Zihált, kapkodta a levegőt, s nevetés közben arcizmai rémisztően ugráltak.

— Becsaptál! Örök életemre az erdőhöz láncoltál. Ráadásul úgy, hogy még csak nem is lehetek igazán tudatában ennek – mondta, és közelebb sétált a fiúhoz. – Van egy rossz hírem Farkas; meg foglak ölni!

A fiú egy mélyet szippantott a cigarettából, majd a füstöt a tüdejében tartva, hosszan a lány szemébe nézett. Majd hirtelen kifújt mindent, és velőtrázó hangon felröhögött. Egyszerűen képtelen volt befejezni, szinte görcsként tört rá a nevetés.

Majd ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdte, abba is hagyta. Közelebb lépett Piroshoz, és gúnyosan megszólalt.

— Ugyan már, Piros! Minden alkalommal ezt mondod. Na, gyere, ölj meg! – ordított a lányra, de az nem mozdult. – Nem vagy te senki! Csöppet túlértékeled magad. Nincs elég bátorságod megölni, és eszed se volt elég, hogy nemet mondj a halhatatlanságra. Szegény buta Piros, csapdába csalta a Farkas. Mesélj, milyen érzés az úton járni? Azzal, hogy bármennyiszer végigmehetsz rajta, hatalmat szereztél felette, nemde? Mesélj, milyen érzés a hatalom? Milyen érzés uralni a saját életedet?

A fiú végül már a lány arcába lihegett, de az továbbra se mozdult, csak üveges tekintettel meredt előre. Farkas még egy ideig vizsgálgatta a lány arcát, de végül megfordult, és elindult az ösvényen.

— Gyere, menjünk ki az erdőből! – mondta hátra se nézve. – Ha kilépsz a kapun, akkor a mostani fájdalmad elmúlik. Pár percig megint okoskodhatsz, míg ismét rá nem jössz a szomorú helyzetre.

Piros az út széléhez sétált, s felkapott egy vaskos, letört ágat, majd a fiú után indult.

 

***

 

Farkas arccal lefelé feküdt a földön, fejéből pedig hosszú vörös szalagok kígyóztak ki. Végigfutottak az úton, fel a fákra, s rátekeredtek az ágakra.

Nem messze tőle Piros sétált a bottal a kezében, melynek a végére szintén volt egy szalag tekerve. Még egy pillantást vetett rögtönzött fegyverére, majd behajította az erdőbe.

Mikor elérte az út végét, a kapuban megállt egy pillanatra. Tudta, hogy akármit is fog odakint látni, azt majd elfelejti. Sőt, a következő alkalommal Farkast is keresni fogja majd, s az ösvényen megtalálva, talán arra fog gyanakodni, hogy rablók támadták meg. De valójában már nem számít, hogy nem fog emlékezni ezekre. Az életét már leélte, s a mostani teste csak egy átkozott lélek, melyet egy beteg elme ármánya szült.

Azon a napon azért lépett ki ismét a pagonyból, mert már lényegtelen volt, mit cselekszik. Az igazi Piros már sok-sok újjászületéssel ezelőtt meghalt.

Odakint a nap ragyogott, a madarak csiripeltek, s semmi sem jelezte, hogy milyen borzalmak történtek a rengetegben. A nagymama kunyhója alig pár lépésnyire állt az erdőtől, s úgy tűnt teljes béke honol odabent. Ám Piros tudta, hogy történnie kellett valaminek a házban, hisz akárhányszor is járt kint, az első cselekedete mindig az öreg hölgy meglátogatása lehetett.

Az ajtóhoz sétált, vett egy mély levegőt, majd benyitott.

A kunyhóban félhomály uralkodott, s így, ami először szemet szúrt a lánynak, az a rengeteg vörös szalag volt. Mindent behálóztak, felkúsztak a bútorokra, a falakra és a plafonra. Alig lehetett tőlük mozdulni odabent.

Ám ahogy Piros szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, észrevett még valamit. Mindegyik szalag egy-egy nagy kupacban kapcsolódott össze, melyek a szoba különböző pontjaiban hevertek. A felismerés súlyosabb következményekkel járt, mint bármikor azelőtt.

A kupacok valójában testek voltak, s a mozdulatlanságukból és a szalagokból egyértelmű volt, hogy már az élet legapróbb szikrája sincs meg bennük. Az egyik az emeletre vezető lépcsőn hevert, s egész testéből áradtak a vörös textilek. Egy másik háttal a földön feküdt, és a szájából jöttek elő ezek. De volt még egy a sarokban, és az egyik szekrényből is kikandikált egy láb.

Egytől-egyig vörös köpenyt viseltek. Idáig tartott hát Piros halhatatlansága.

Nem esett nehezére kitalálni, hogy mi történt. Farkas valószínűleg minden alkalommal elkísérte a kunyhóhoz, majd amikor beértek, végzett vele. Szinte biztos volt benne, hogy a házban pontosan ugyanannyi test hever, amennyi alma a fa tövében volt.

Végigsétált a szobán, s a szalagokon átlépdelve belökte a szemközti falon lévő ajtót. A fürdőszoba jelent meg előtte, melynek vakító fehérsége csak még jobban kihangsúlyozta a textilek vörös színét. Itt is volt egy test. A vécé előtt térdelt, fejjel a kagylóban, s a szalag kavalkád innen áramlott ki.

Már csak egy kérdés maradt Pirosban. Mi lett a nagymamájával?

Otthagyta a fürdőt, visszament a szobába, majd elindult felfelé a lépcsőn, hogy elérje a hálószobát. Felérve rögtön be akart nyitni, de aztán hirtelen megmerevedett, mert egy hang szólalt meg bentről.

— Piros, te vagy az? – Azonnal felismerte. A nagymamája volt az. Tehát életben van.

Lenyomta a kilincset, és kitárta az ajtót. A helyiség berendezése viszonylag puritán volt, hisz mindössze egy ágy és egy szék volt odabent. Ám hasonlóan a ház többi részéhez itt is mindenhol vörös szalagok kanyarogtak. De ezek nem Piros testéből származtak, itt valaki más feküdt.

A szoba egyik oldalánál emberek ültek szép sorban, hátukat a falnak támasztva. A textil kavalkád a fejükből tört elő, s az utolsó alak kezében egy pisztoly pihent. Piros azonnal felismerte a testek tulajdonosát. Farkas volt az.

A helyiség másik felében egy öreg nő feküdt megkötözve. Egyszerű, piros otthonkát, papucsot és egy széles keretű szemüveget viselt, amely szembogarát hatalmasra nagyította. Piros odasétált hozzá, és felültette, de a köteleket nem oldozta ki.

– Jaj, Piros! Borzalmas dolgok történtek – fakadt ki a nagymama. – Bejött ez a fiú, és megkötözött, majd leült a szoba sarkába és… és…

Képtelen volt befejezni a mondatát, de nem is kellett, hisz Piros már megértette a történteket. Farkas is evett az almából, ő maga is halhatatlan volt. Minden alkalommal, amikor végzett Pirossal, feljött ide, és megölte magát is, hogy a fa tövében újjászületve, tovább ámíthassa a lányt.

— Aztán ismét megjelent – folytatta az öreg hölgy. – Én nem is értem, hogy lehetséges ez, de rengetegszer jött be azon az ajtón. Istenem, Piros, ha tudnád milyen rémisztő volt! Kérlek, segíts kiszabadulni! Alig kapok levegőt.

— Nem mondta, miért hagyott téged életben? – mordult rá a lány. A nagymama erre elfehéredett, s értetlenül nézett kedvenc unokájára.

— De igen. Azt mondta, át kell adnom egy üzenetet neked.

— Hát akkor mire vársz? – kiabált rá.

— Na de, Piros! – próbált védekezni a nő, de az unokája szeme haraggal telt meg.

— Mit üzent nekem? – ordított ismét a nagyanyja arcába. Majd látva, hogy sikerült megtörnie a nőt, felállt, s hátrébb lépett tőle. Így hallgatta a csalárd Farkas utolsó megjegyzéseit.

— Azt mondta, sajnálja, amit veled tett. Beszélt valami almáról, amiből ő is evett. Azt üzeni, van rá ellenszer, mégpedig ha az illetőt az erdőben valaki megöli. Nem akart ő ártani neked, csak szabadulni akart a démonaitól, ezért provokálta ki, hogy végezz vele. – A nő elhallgatott, majd suttogva folytatta. – Piros, valóban megölted?

A lány nem válaszolt, mire az öreg hölgy szemeiben könnycseppek jelentek meg.

— Azt mondta nekem, hogyha egyszer nem ő jön be azon az ajtón, hanem te, akkor örökre elveszítettelek téged. Szerinte innentől fogva inkább úgy kéne, hogy hívjalak: Farkas.

Piros megrezdült a név hallatán. Visszasétált a nagymamájához, leguggolt, és közel hajolt hozzá. Az arcára egy gonosz vigyor ült ki, s bizarr, rekedtes hangon egyetlen mondatot szűrt ki a fogai között.

— Miért ilyen nagy a szád, nagymama?

 

***

 

Az élet egy út, melynek a végcélja a halál. Csak úgy szabad haladni rajta, hogy elfogadjuk a tényt; bármikor véget érhet.

Advertisements
Comments
2 hozzászólás to “A Farkas és a Piros”
  1. Laura szerint:

    húú… ez érdekes volt – és az is, mennyire jellemző a disszonancia az ehavi műhelytémáinkra.

  2. voogergo szerint:

    Örülök neki, hogy érdekesnek találtad. :)
    Amúgy én is sok hasonlóságot fedeztem fel az elkészült műhelymunkák között. Majd holnap megbeszélhetjük személyesen is ezeket.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: