Majomkirály

Majomkirály,

Majomkirály,

Mézesmadzagát meg ne kívánd!

 

Az ősök lefektették a demokrácia alapjait, s onnantól fogva ez szolgáltatta a társadalom motorját. Az emberi világ ama elengedhetetlen alkatrészét, amely elhozta földjeinkre a békét.

A közösséget három nagy csoportra osztották fel, s mindegyik élére egy-egy vezetőt állítottak. Az első a kósza lelkek minisztere volt, aki a fiatalokat és gyermekeket képviselte. A nyugvó lelkek minisztere a felnőtteket testesítette meg, az álmodó lelkek minisztere, pedig a véneket. Ők hárman irányították a birodalmat, s ebben rendkívül sikeresnek is bizonyultak, mivel könnyen és gyorsan tudtak döntéseket hozni. Ugyanakkor senki se törhetett egyeduralomra, hisz korlátozták egymást.

Béke volt.

Majd jöttek a majmok.

Beszivárogtak a lakosságba, s ámítani, kábítani kezdtek. Sunyin vigyorgó, szőrös fejük szinte mindenhol megjelent, s közben szakadatlanul köpködték a levegőbe a sok ígéretet. Politizáltak, vitatkoztak, majd mire az emberek észbe kaptak, felültek a trónra.

Emlékszem, ahogy akkor lenéztek ránk, s emlékszem arra a pillanatra is, amikor rádöbbentem, hogy mire készülnek. Pár nappal később a majmok rámásztak a világra, s beteges örömmel bekebelezték.

 

***

 

— Hahaha! Viszket a mellbimbóm! – röhögött fel a gibbon a bal oldali trónon. Fölemelte langaléta karját, s hosszú szőrét arrébb fújogatva, vakarni kezdte a mellkasát. Elterpeszkedett, majd elégedetten hátradőlt a magaslati székben.

— Mit mondott? – érdeklődött méla bambasággal, a jobb oldalon ülő orángután. Pupillája valahol mélyen, egy más világban járt, s csak álmatag fellendülésekből kommunikált a környezetével.

— Jöjjön a következő! – tapsolt a középső széken trónoló csimpánz. Fején egy csálén álló koronával, törökülésben, őrült tekintettel várta, hogy kinyíljon az ajtó.

Egy hatalmas teremben hallgatták ki a bűnözőket, melynek a berendezése kimerült a három trónban és több száz légypapírban. A majmok imádták a legyeket. Rothadó gyümölcsből édeskés masszát készítettek, melyben aztán hosszú szalagokat mártottak meg, hogy végül ezeket a plafonra akasztva, legyek tömkelegét vonzzák oda.

Kicsapódott a terem ajtaja, s belépett két fekete köpenyes alak, akik közrefogva egy kopott ruhás parasztot hurcoltak be. Az őrök nem emberek voltak, hanem hasonló felépítésű robotok. Testük fém, agyuk processzor, s hogy ezt eltakarják, olyan csuklyát öltöttek, melyből csak vörösen izzó, három pár szemük világlott ki. A gépek egészen a trónszékekig sétáltak, majd letették a rab gazdát a majmok előtt.

— Szerintem ítéljük halálra! – mormogta az orángután.

— Ugyan, barátom! Azt se tudjuk, mit csinált – mondta vigyorogva a csimpánz. – Halljuk hát! Mit tett? – intett az őrök felé.

— Jobb ételt adott a teheneinek, mint amilyet a szabvány megenged. – válaszolt az egyik gépezet.

— Mondom én, ítéljük halálra! – makogott az orra alatt ismét az álmos majom.

— Mi lenne, ha lepisilnénk? Az vicces lenne, nem? – vihogott a gibbon.

— Ez még nem olyan nagy ügy. Biztos elhibázta a minőséget a kedves gazda – mondta a koronás, majd felállt a székből, s négykézláb lebaktatott a paraszthoz. Erre az őrök elengedték a szerencsétlent, s az térdre rogyott. A csimpánzkirály odasétált, s közel hajolt hozzá. – Ugye, így volt?

—¨Nem, felség. Az a helyzet, hogy direkt adtam nekik jobbat – hebegte a gazda.

— Oh, valóban? – húzta fel a szemöldökét a király. – Miért tetted ezt?

— Mert sajnáltam szegényeket. Betegesen néztek ki attól a tápoldattól. Sohasem sétálgattak, és olyan kedvetlenek voltak.

— Te gondolkoztál! – suttogta a csimpánz. – Hogy merészelted? Mi a birodalmunk első szabálya?

— Ne gondolkozz! – mondta a paraszt, s lesütötte a szemét.

— Élvezted? Mondd csak, milyen volt bemocskolni a társadalmunkat? – tört rá egyre agresszívabban a koronás. – Milyen volt gondolkozni? – üvöltött végül.

— Hát… Én… Én csak sajnáltam azokat a teheneket.

— Halál rá! – kiáltott a király.

A gibbon fülsértően felkacagott, az orángután pedig elnyújtva hahotázott. Az őrök megfogták a gazdát, s kivitték a teremből.

— Hoppá! – kiáltott fel hirtelen a hosszú karú majom. – Itt egy bogárka! – mondta, s az orángután hátához kapott. Megfogott valami élőlényt, majd a szájába gyömöszölte.

— Mi történt? – nézett körbe ijedten az álmatag.

— Következő! – tapsolt a koronás.

Az ajtók kicsapódtak, s a két robot egy szemüveges, fehér köpenyes figurát ráncigált a király elé.

— Őt már azért lepisiljük, nem? – érdeklődött a gibbon.

A csimpánz nem szólt semmit, csak hosszan méregette a rabot.

— Egy tudós – mondta megdöbbent módjára. – El se hiszem. Mit keres itt egy tudós?

— Találtunk nála két könyvet, amelyek tiltott témákat elemeztek.

— Tiltott témákat? Nem mondja? – hitetlenkedett a koronás. – És mégis, miket?

— Van egy biológiai írás a hallucinogén szerekről – kezdte sorolni az egyik gép.

— Szerintem ennek a tiltását azért át kéne még gondolni – mormogott bambán az orángután.

— A másik pedig egy történelemkönyv – fejezte be a tudós.

— Miért voltak nálad ezek a könyvek? – kérdezte értetlenül a király.

— Én csak kíváncsi voltam. Csak tudni akartam, mégis milyen volt a múlt.

— Azon kevés ember közé tartozol, akiknek megengedtem, hogy gondolkozzon. Mi a feltétele ennek az egyességnek? Hogy csak azon gondolkozol, amit én kérek tőled! Erre te ilyen csúnyán átversz? – üvöltött a csimpánz.

— Hazudsz az embereknek! Egy csomó dologban hazudsz! – lódult neki váratlanul a szemüveges. A koronás majom erre elvigyorodott, s közel hajolt a férfi arcához..

— Nézz rám! Igen, hazudok – suttogta, majd felröhögött. – De nem tudsz semmit se tenni ellene. Megmutassam, mennyit jelentesz? Szeretnéd látni, mennyit ér az életed? Végezzétek ki őt is!

Miközben a trónoló majmok velősen kacagtak, a tudóst kihurcolták a teremből.

— Jól szórakoztok, mi? – kérdezte a csimpánz, s karjaival a levegőbe csapott. – Pedig vigyázni kell ám az emberi fajjal! Muszáj őket folyamatos ellenőrzés alatt tartani, különben elkanászodnak. Sokan még mindig nem értik, hogy egy birodalom esetében nem létezik egyéniség. Senki se dönthet magától, hisz ezzel veszélybe sodorná a saját társadalmát.

— Szerintem viccesek a kis szőrtelenek – vihogott közbe a gibbon.

— Szörnyetegek? – ébredt megint a kába orángután.

— Kérsz egy kis legyet? – kérdezte a hosszú karú az álmatagtól, majd felnyúlt az egyik légyfogóért, s leszedte azt. Megvizsgálta közelebbről az édeskés, bogaras papírdarabot, majd benyomta a szájába, s szopogatni kezdte.

— A következőt! – kiáltott a csimpánzkirály.

Az ajtó kitárult, s egy nőt hoztak be a gépek. Fiatal volt még. Szőke haját felfogva hordta, s rövidre szabott, fehér színű koktélruhát viselt. Őt nem kellett cipelni, sétált magától határozottan, csendben.

— Fogadjunk, hogy a testéből élt! – kiáltott a gibbon.

— Én őt már láttam – mondta az orángután, s feltápászkodott a székből. Nehézkesen, ingatag léptekkel, de két lábon sétált le a nőhöz, hogy végül homályos szemeivel megvizsgálhassa. – Emlékszem rá. Egy ködfátyolos álomban háborgott a szelleme.

— Nem akárkit hoztunk felség – mondta az egyik őr.

— Ez a nő itt Ász – suttogta az orángután.

A csimpánz szemei elkerekedtek. Megfordult, s visszaugrált a trónhoz. Az egyik karfa mögül egy cigarettatárcát húzott elő, kivett belőle egy szálat, s rágyújtott.

— Kérsz egyet? – kérdezte a nőtől.

— Nem, kösz! Az előbb nyomtam el – válaszolt hidegen.

— Szóval te vagy Ász? – A csimpánz visszabaktatott a rabhoz, s feszülten pöfékelve megkezdte a kihallgatást. – Tudod te, mióta kereslek? Évek óta irtom a hozzád hasonló embereket, de mára elmondhatom, hogy te vagy az utolsó. Manapság nem sokan írnak.

— Dehogy vagyok az utolsó – nevetett a nő. – Mindig lesz valaki, aki beleszeret a szabad gondolkodásba. Annyit tanulmányoztad az embert, de még mindig nem érted, hogy képtelen vagy elnyomni az értelmet. Én meghalok, te meg elégeted az összes létező írásomat, de majd érkezik valaki, aki ismét ráébred a valóságra, s lázongva forradalmat szít ellened.

— Hihetetlen vagy! – kacagott fel a majomkirály. – Könyveket írsz, melyben a birodalmat káromolod, s engem. Titokban terjeszteni kezded ezeket, s abban reménykedsz, hogy felébred az emberiség? Nem figyelnek rád! Nem hallják a szavad!

— Nem számít.

— Miért?

— Mert így is én győztem.

— Ugyan, hogy győztél volna? Hisz még rajtam a korona! – üvöltött a csimpánz.

— Azzal, hogy megírtam ezeket, megszületett a gondolat, s efölött neked már nincs hatalmad. Nézz rám! Gondolkozom. Nincs hatalmad felettem.

— Halál rá! – tombolt a majomkirály

 

***

 

A majmok birodalmában az embereknek nem volt választási lehetőségük. Nem létezhettek egyénként, hisz a személy nevezetű lény csak egy porszem a gépezetből. Az emberi teremtés eposza a valaha létező legsötétebb fejezetéhez érkezett.

Bár mindig is tudtam, hogy a nagy eszmék csak illúziók, sejtelmes, halovány látomások, de azért mégis meglepett, hogy a majmok ily könnyen feldarabolták az álmainkat.

Mint mondtam, az embereknek nem volt választási lehetőségük, de a rémuralom előtt még volt. Ha belegondolok, nevethetnékem támad. Hiszen a majmokat még az emberek választották meg, ők szavazták meg, ők ültették föl a gonoszt a trónra.

 

A majomkirály,

A majomkirály,

Mézesmadzagát meg ne kívánd!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: