Random valóság

Charles viszonylag hamar szembesült vele, hogy bolond gyerekeket is befogadnak az árvaházba, hisz első emlékei már ott fogantak meg. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a fiú teljes mértékig őrült. Szociális fóbiák, téveszmék, kényszerképzetek, paranoia és aktív hallucinációk kombinációja jellemezte Charles bomlott elméjét.

Az árvák közt barátokra ugyan nem lelt, mégis jó helyre került az elmebajos fiú, hisz az intézmény felügyelői nem akarták meggyógyítani. Hagyták, hogy elvonuljon a többiektől, s a közösség peremén megtelepedve, furcsa logikai játékokkal űzze az idejét. Érdekes jelenség volt, ahogy a józan gondolkodás és téboly keveredik a fiú fejében, így gúnyolódva el is nevezték őt „Darwin”-nak, mely egyrészt keresztnevéből jött, másrészt bolond tudós mivoltára utalt.

Kedvenc rejtekhelye a padlás volt. Ott tényleg egyedül lehetett. A felnőttek nem aggódtak érte, az árvák pedig nem mertek felmenni oda. Ám az egyik nap ez megváltozott.

A lépcsőfeljáróban egy kisfiú tűnt fel. Hamar észrevette Darwint, aki az egyik sarokban gubbasztott, mert kopasz fején megtört a tetőablakokon beáramló fény. Kezében egy Rubik-kockát forgatott, s figyelmes tekintettel böngészte a mechanika, a geometria és a struktúra eme lenyűgöző ötvözetét, remélve, hogy az hamarosan elárulja megfejtésének a titkát.

Látogatója nem tartott tőle. Azonnal törökülésbe huppant a másik gyerek mellett.

— Szia! A nevem Sigmund. Te vagy Charles, ugye? – kérdezte.

— Itt mindenki Darwinnak hív – válaszolta a fiú. Fel sem pillantott, csak ügyködött a varázskocka megoldásán.

— Engem Freudnak neveznek.

— Fura, milyen jelentőséget tulajdonítanak az emberek egy-egy névnek, holott igazából semmit sem jelentenek.

— Miért beszélsz így?

— Hogy? – emelte fel a fejét Darwin.

— Mintha okos lennél – suttogta Freud. – Azt mondják, bolond vagy.

— Lehet, hogy az vagyok – sóhajtott a fiú, s letette a kockát.

— Nem unatkozol idefent? Olyan üres ez a padlás.

— Azért üres, mert annak akarod látni.

— Nem értelek – rázta a fejét Sigmund.

— Te is úgy gondolod, hogy bolond vagyok? Szeretnéd eldönteni? Mutathatok neked valamit.

— Mutass! – vágta rá lelkesen Freud.

— Nem úgy megy az. Hallgass végig! – intette Darwin. – Tételezzük fel, hogy ismerem a világ titkát, az élet értelmét, a választ mindenre. Tételezzük fel azt is, hogy képes vagyok elárulni neked ezt. Akkor is szeretnéd ismerni az igazságot, ha az boldogtalanná tenne? Az emberek tulajdonképpen imádják a tudatlanságot, hisz a bizonytalanság, hogy nem tudjuk, mi célt szolgál az életünk, kellemes. Fáradhatatlanul keressük a megoldást, míg a kutakodás alatt végül lejár az életünk, s halálba hajszolva dőlünk a felismerés nyugalmas párnáira. De mi van, ha ismerjük a célt, ha tudjuk a világ nyitját? Vajon nem abban a pillanatban veszíti el értelmét a létezésünk? Mondd csak Freud, te feláldoznád az életed az igazságért?

Hosszan hallgattak, míg Sigmund végigrágta a kérdéseket.

— Tudod Darwin, van a szemedben valami őrült szikra. Sose láttam még ilyet azelőtt – suttogta. – Úgy érzem egész valómat képes lennél legyűrni vele. Hát mondhatok én ellent? Miért akarsz az illúzió látszatába ringatni, amikor nincs választásom? Jöjjön a felismerés, és a nyugodalmas halál!

— Miért beszélsz így? – kérdezte Darwin.

— Hogy?

— Mintha okos lennél – mondta, majd lehunyta a szemét. Ekkor a bolond gyermek álmodni kezdett, s a világ fényre derült.

A padlás falai megremegtek, majd a tárgyak aranysárga színre váltottak, s rezegve elhagyták eredeti formájukat. Mintha elolvadtak volna, lassan összeestek, s ezernyi darabban szétszéledtek a padlón. A tetőtér megszűnt létezni. Freud ijedtében felugrott; mert az árvaház helyett végeláthatatlan sivatagban álltak.

— Hol vagyunk? – kiáltott Sigmund.

— Ne ijedj meg! – nyugtatta Charles.

— Ez a valóság?

— Nem nevezném annak.

— Álmodunk tán?

— Azt se mondanám – felelte Darwin. Feltápászkodott, majd elindult az egyik homokdűne gerincén, s forogva szemlélte a sivatagot, melynek látványa mosolyt csalt az arcára. – Tudod Freud, ez a világ itt azért létezik, mert elképzeltem. Amit itt látsz, azt az én elmém kreálta.

— Te alkottad ezt a sivatagot?

— Tudom, még nem érted. De várj! Elmagyarázom. Hallottál már a tulpákról?

— Tulpák?

— Tulpák. Tibetben úgy tartják, hogy az emberi képzelet annyira erős, hogy képes létrehozni egy tulpát. Egy olyan különös élőlényt, lélekkel rendelkező szellemet, melyet teljes mértékig a gondolatok alkotnak meg. Hihetetlen, nem? – nevetett a kopasz fiú. – Csak vizualizálsz egy lényt, és ott a tulpa. A gondolataid pontos kivetülése.

— Ez a sivatag egy tulpa? – kérdezte Freud, kinek félelmét a kíváncsisága már legyűrte.

— Nem. A tulpa csak egy legenda. Gyere! Megmutatom, hogy jöttem rá a megoldásra – intett az árvának, hogy kövesse, majd felmászott az egyik dűne tetejére, s a közeli völgyre mutatott.

Ekkor a föld alól víz tört fel, mely bugyogva megtöltötte a mélyedést, hogy apró, sivatagi tavat formázzon.

— Valójában nem is bonyolult – magyarázta Darwin. – Mindössze nem szabad leragadni a részleteknél. Hosszúság, magasság, mélység, idő, olyan változók, melyek a teret alakítják. De nem szabad kiszámolni őket, mert akkor sosem ér a végére az ember. Helyette a természetüket kell tanulmányozni. Mi és hogyan változik? Minek a hatására? Ha megérted ennek a mibenlétét, megérted a rendszert is.

A vízfelszín megremegett, majd egy nyálkás lény jelent meg a tó partján, s ormótlan testét vonszolva, kifele kúszott a szárazföldre. Bizarr hangokat adott ki, mintha éppen fuldokolna, ám végül abbahagyta, s lélegezni kezdett. Ekkor nyúlványok törtek elő a testéből, melyek lábbá alakultak.

— Kitalálom – mondta Freud. – Történelem első lecke. A hal partra mászik, s kopoltyújától elbúcsúzva, tüdőt növeszt. A szárazföldi élet kezdete. De, hogy jön ez ide?

— Az evolúcióban rejlik a kulcs. Nézd meg jól! Miből áll a világ? Belőle – mutatott a partra vetett lényre – belőled, belőlem, élőlényekből, szellemmel rendelkező entitásokból. Mi van még ezen kívül? A környezet. Amit látsz, fogsz, ízlelsz, vagyis az érzékekkel felfogható világ. Mi történt itt az előbb Freud?

— Az élőlény alkalmazkodott a környezethez. Az evolúció egyik alaptétele.

— Remek! – dicsérte meg Darwin. – A környezet változik, s így az élőlényeknek is változniuk kell. Olyan nevetségesen egyszerű, mégis működik. Jobban mondva; működött, amíg nem jött az ember. Gyere! Elviszlek valahova. – Ekkor a közeli homokdomb megrázkódott, s egy fémes téglatest emelkedett ki a dűnéből. Pittyent egyet, majd kinyílt az egyik oldala.

— Egy lift?

— Ne keresd az értelmet benne! – mondta a kopasz fiú, s közben a felvonóhoz sétált.

— Szép munka! Valóságosnak néz ki – csapkodta meg a szerkezet oldalát Sigmund.

— Pedig nem az. Ez bizony látszat a javából. Azon gondolkoztam, mi lenne a legmeglepőbb egy sivatag közepén, és hát erre jutottam. Valóságos elemek közül válogatok, s ezeket vegyítem össze egy képzeletbeli világban – magyarázta, majd megnyomott egy gombot. Az ajtó becsukódott, s lassan, zakatolva süllyedni kezdtek.

— Mi alapján válogatsz?

— Csak úgy, random.

A gépezet csilingelt, majd az ajtó kitárult. Egy erdőbe kerültek, melynek túlburjánzott berkei, s lombhullató fái kellemes rózsaillatot árasztottak. Ám a legpikánsabb részlet a levelek színe volt, melyek mindehhez hűen, rózsaszínűek voltak.

Ekkor az egyik bokor mögül hófehér madár lépett elő. Sétált egy keveset, s érdeklődve tekintgetett a két gyermek felé, majd megállt középen, s farktollazatát kiterjesztve elkápráztatta őket.

— Albínó páva – suttogta csodálattal Freud.

— Ő még a környezethez alkalmazkodott, de nézd csak az embert!

A bozótból hirtelen egy csupasz, két lábon járó teremtmény lépett ki. Kezében kést szorítva osont a madárhoz, majd amikor közel ért hozzá, a hátára ugrott, s átmetszette a vergődő lény nyakát.

— Hihetetlen az ember, nem? – kiáltott Darwin. – Az evolúció minden szabályát felrúgva agyat növeszt, s elkezdi formálni a környezetét. Láttad a pengét? Vadászni akart, de nem volt karma, így összetákolt magának egyet. De nem csak azt. Készített tűzrakást, házat, hajókat, autót, s takarékos izzót. Az élőlény elkezdte formálni a környezetét.

— Megcserélte a szerepeket.

— De nem tökéletesen. Az élőlények maguktól alakultak, mindössze a természethez viszonyodva tették azt. Azonban az ember önkényesen alakítja a környezetét, nem magától idomul az hozzá.

— Ez igaz. Ez egy köztes megoldás. Az emberi fejlődés jelenlegi állomása.

— Ahogy mondod. Az evolúciónak még nincs vége – mosolygott Darwin. – Különös helyzet adódott. Az élőlény és a környezet egy ingatag mérleg két karjára helyeztetett, s megméretvén egyenlőnek bizonyultak, hisz mindkettő hatással volt a másikra, ám ez az egyensúlyhelyzet, végül egyikük számára sem sült el előnyösen. A természet szenved, mert az ember erőszakkal térdre kényszerítette. Az ember pedig boldogtalan, mert a természet továbbra se szolgálja őt.

— Úgy érted, a következő lépés, hogy az ember az uralma alá hajtja a környezetét? – világosodott meg Freud. – Ez a világ az evolúció harmadik foka, ugye? – mutatott körbe. – Te egy olyan élőlény vagy Charles, aki uralkodik a környezet felett.

— Pontosan – bólintott a fiú. – Szeretnéd tudni, hogy csinálom?

— Hogy?

— Kövess! Elmesélem, hogyan jöttem rá – mondta, s besétált a rózsaszínben pompázó rengetegbe. – Szóval, az evolúciót végiggondolva rájöttem, mi a teendőm a világ jobb megismeréséhez; fizikális kontaktus nélkül alakítani az engem körülvevő tárgyakat, eseményeket, személyeket. Ha nem érhetek hozzá, akkor mivel befolyásoljam ezeket? Ekkor rájöttem, hogy van két olyan szervem, melyek nem evilági módon működnek; a tudat, s a lélek. Így hát elkezdtem tanulmányozni, hogy miként hatnak ezek a köznapi életben a környezetre. Volt már úgy, hogy igazán akartál valamit, Freud? Az akarat hihetetlen erő. Egy egész életet képes átformálni. Így felfedeztem, hogyha elég erősen gondolok valamire s teljes mértékig hiszem, hogy a gondolatom valóra válik, akkor az tényleg meg fog történni. A tudat képes elemezni a környezetet, ezáltal a lélek pedig képes beleszólni a természetébe, s ideális alakúra formálni azt – magyarázta, majd hirtelen megállt, s egy közeli fa tövébe mutatott.

Egy aprócska üreg volt a növényóriás lábánál, melyben a talajvíz felgyülemlett, s így a lyuk egy kis békaúsztatót formázott.

– Lépj rá! – utasította Freudot. A fiú értetlenül fogadta Darwin kérését, de végül közelebb ment az erdei tóhoz, s a lábát a vízfelszín fölé emelte. Nem volt mély, hisz lelátott az aljáig, de azért térdig elmerült volna benne, tehát ismét Charles felé fordult, jelezve, hogy még mindig nem érti fura kívánságának az okát. Ám a kopasz továbbra is bólogatott, így Freud eleget tett a kérésnek. Lába koppant a felületen, s ahelyett hogy elmerült volna, immár a vízfelszínen állt. Hitetlenkedve bámulta a pocsolyát, majd felnevetett.

— Csodás! – Rögtön utána Darwin is rálépett a tóra, majd lehunyta szemét, s álmodni kezdett. A fiúk talpa alatt hirtelen megszűnt a talaj, a békaúsztató óceánná duzzadt, s mindketten alámerültek a feneketlen mélybe. Freud kapálózott, de nem sikerült a felszínre úsznia, mert minden karhúzás után csak egyre mélyebbre süllyedt, így végül lemondott a menekülésről, s átadta magát a sötétségnek.

— Először egy eseménnyel kezdtem – halotta meg Darwin hangját Freud, midőn levegőhöz jutott, de látni nem látott semmit, mert feketeség uralta a teret. – A tudatommal elterveztem részletesen az eseményt, majd hinni kezdtem benne, hogy teljesül. Innentől nem aggódtam semmi miatt, hisz minden, ami velem történik, okkal történik, s valamiképpen az általam tervezett eseményhez vezet. Tulajdonképpen a hit egyenlő a spontán élet varázsával. S amit vártam, bekövetkezett. Ám egy esemény összetett fogalom, így részleteiben kezdtem vizsgálni a világ alakítását. Hogyan, s mennyire tudom befolyásolni az időt, a személyeket, a tárgyakat, a természetet? Ekkor megértettem. A lehetőségeim korlátlanok – mondta, s elkergette a sötétséget, hogy helyet adjon a mindenségnek.

Freud képtelen volt hinni a szemének. A tér kitágult, s a két gyermek mintegy lebegve szemlélte, ahogy a világ robban, majd megtelik élettel. A víziók megállíthatatlanul áradtak, s folyamatosan változtak, így minden századmásodpercben más környezet vette körül az árvákat. Omladozó város, repülő vonat, fejtetőn álló piramis, világító gyümölcsű fa, víz alatt nevelkedő gyermekek, kardot rántó angyal, hófehér szőrzetű róka, fából készült panelházak, vörös szalagok, koronás csimpánz, bizarr gombaerdő; ilyen, s ezekhez hasonló látomások váltakoztak. Darwin csukott szemmel álmodott, s eddigi leglenyűgözőbb világát komponálta meg, Freud pedig remegő szemhéjjal csodálta társa alkotását. A tér ismét robbant, majd elfolyt minden, s megjelentek az árvaház padlásának falai.

—  Képtelen vagyok elmondani, milyen érzés. Egyszerűen leírhatatlan – suttogta Darwin, majd Freud felé fordult. – Még mindig bolondnak tartasz?

A fiú zavartan tekintgetett körbe, ám ahogy megállapította, hogy már a jól ismert világban van, a csalódottság, s az öröm keveréke futott át az arcán. Nem is törődve Charles kérdésével, a padlásfeljáróra mutatott.

— Ők ezt nem vették észre? – utalt az árvaház többi lakójára.

— Nem.

— Miért nem mondod el nekik? – kérdezte értetlenül Freud.

— Egyszer-kétszer próbáltam, de nem sok sikerrel. Amúgy sem szeretnék ily veszélyes hatalmat adni az emberek kezébe.

— Veszélyes?

— A tudat szabadsága veszélyes – suttogta Darwin. – Tudod mit a legnehezebb megalkotni? Egy másik tudatot. Játszva formálhatom az időt, a teret, s kép formájában még élőlényeket is készíthetek, de egy gondolkodó személyiséget létrehozni… szinte lehetetlen. Már az ősi Tibetben is megmondták, hogy a tulpa nem játék. De nevezhetjük alteregónak is, vagy éppen doppelgängernek, hisz százféle neve van. A lényegen nem változtat; egy intelligenciával felruházott lényt veszélyes formába önteni, mert önálló életet él. Ha a környezetet képes is irányítani az ember, egy másik tudat felett nincs hatalma. Éppen ezért az alkotó felelőséggel tartozik a tulpája miatt. Legendák számolnak be tulpákról, akik túlnőttek a gazdájukon, s gondolkodó lázadóként képzelőjük életére törtek. A tudatnak nem csak szép és jó oldala van, tud gonosz és kegyetlen is lenni, így veszélyes teljes szabadságot biztosítani neki.

— Ha te nem, akkor majd elmondom nekik én – mondta Freud. – Az embereknek tudniuk kell erről.

A bolond gyermek hosszan hallgatott, ám végül kacagni kezdett.

— Ne haragudj! – szabadkozott. – De nem tudod nekik elmondani.

— Miért?

— Mert ők ezt nem látják. Úgy formálhatom a világot, ahogy nekem jól esik, de rajtam kívül senki más nem élvezheti. Olyan, mintha meg sem történne. Mondtam már; lehet, hogy bolond vagyok.

— Nem értem. Akkor nekem, hogy tudtad megmutatni?

Charles Darwin ismét felnevetett, s el se tudta képzelni, hogy fogja megmondani Sigmund Freudnak, hogy ő valójában nem létezik. Illetve létezik, de csak neki köszönhetően. Mindenesetre érdekes eredményeket mutatott a tanulmány. Freud mit sem sejtő arcát, s olthatatlan tudás-szomját elnézve, Darwin biztos lehetett abban, hogy a képzelt tudat valóban létezik. Az első tulpája remekül sikerült. Sőt, ez lett mesterműve.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: