Egy téma.

Beszéltem nektek, hogy nagyon érdekel a skizofrénia, mint pszichológiai téma, illetve mint egyfajta lelki tusa önmagunkkal.

Elég sokat gondolkodtam, hogy vajon hol ér véget a hadakozás saját magunkkal, illetve hol kezdődik a valódi skizofrénia. A tinik elég sokat morfondíroznak ezen, mert sokszor kerülnek olyan helyzetbe, amikor valóságosan meglepődnek saját tetteiken, vagy felfedeznek magukban valami újat, de helytelenül dolgozzák fel.

Ez a kis szösszenet már egy másik kategóriáról szól. Fogadjátok sok szeretettel ezt tőlem, és egyúttal kíváncsi lennék, hogy ki mit gondol róla, vajon mi játszódhat le ennek a lánynak a fejében, hogy milyen hatás kellett ahhoz, hogy a sokáig űzött “vad” a legféltettebb kincs legyen a számára. Szerintem érdekes.

Mindig is…

“Mindig veszélyes dolog kívül élni, kívül élni mindenen. Várni valakire, aki talán sosem jön el, de én kint éltem és vártam. Egy árnyra, vágyálomra. Mert be merem vallani már magamnak, hogy valójában magára az ismeretlenségre vágytam. Mindig is…

Arra gondolok, amikor kifújom a füstöt, hogy itt van, nem kell várnom tovább. Bennem van az a sötétség, az a féktelen vágy, amit eddig másban kerestem.

Nem feltétlenül kell félnünk az ismeretlentől. Vannak olyan emberek, akik egyenesen belevetik magukat, megmártóznak a borzongásban és én is ezt tenném. Mindig is…
Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül. Biztos vagyok benne, hogy ez az elvetemült, vad, féktelenség mások lelkében is ott van. Elemi vágyat érzek irántad. Kíváncsiságot erőd iránt, vonzalmat a másság felé. Mert más vagy.

Mindig is rád vártam.

Hát most megtaláltam magamban a kulcsot hozzád. Elfogadni ami bennünk van, a szerelmet, a vágyakat, a jóságot de a gonoszat is. Mert ugye látod, milyen gonosz is vagy igazán? Ölsz, megölöd azt, aki rossz neked, de engem felemeltél. Ezért nem tudok rád gyűlölettel nézni. Pedig megpróbáltam.

Most már bennem létezel, belőlem nyersz erőt, belőlem szívod ki azt, ami belőled hiányzik, cserébe én megmártózom a sötétségedben. Hát nem furcsa? Hogy egymásban látjuk a megoldást? Mert amikor rád nézek, mintha álmodnék, aztán eltűnsz, akárcsak azok reggel, bágyatag űrt hagyva magad után. Ketten vagyunk csak egyek. 

Mindig is láttalak.

Hogyan vagy képes felállni? Még olyan sebekkel is, mint azok? Hogyan vagy képes meglelni újra és újra engem? Már olyan nagyon szeretlek…
Még kisgyerek voltál, amikor megírtad nekem, hogy létezel, hogy itt vagy velem. Megóvnál, írtad és azt is, hogy találsz nekem újabb álmokat. Hát végre elém is raktad. Miért csak most vagyok képes ezeket látni? Hat év után, még mindig mellettem vagy, annak ellenére hogy űztelek mint egy vadat.

Mindig is visszatértél hozzám.

Emlékszel, hogy ott, azon a díványon kiadtalak másnak? Hogyan dühöngtél, amikor rajta kaptál, hogyan adtad a tudtomra, hogy ez nem csak egy hóbortod, engem kísérteni, mert rossznak hittelek. Igazam volt, rossz vagy, csakhogy az én rosszabbik felem és én mindig is vigyáztam, hogy magamból ne adjak másnak. Téged mégis elherdáltalak volna aprópénzre, pár vigasztaló percre cseréltem volna, az örök nyugalmunkat.

Igazad volt, a harmónia így teljes, hogy amikor a tükörbe nézek, az én írásos tükrömre, dőlt, erőteljesen nyúlánk betűid, az én kezemből szaladjanak sorba a papírra és válaszolhass nekem az apró, gyöngyszem betűimmel.

Hát döntsd romba az illúziómat, legyél te az én sötét párom, saját elmém szövevényes védőpajzsa ha már más nem áll sorba értem.”

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: