Jóról és rosszról

“[…] Az az elterjedt felfogás, hogy a világ dolgai jókra és rosszakra oszthatók fel, ahogy a szeretet, a bizalom, a hűség önmagukban jók, míg a gyűlölet, a hűtlenség, a bizalmatlanság önmagában is rossz, abból származik, hogy a társadalmunkban az előbbiekből leginkább hiány, az utóbbiakból felesleg mutatkozik. A majomszeretet számtalan tehetséges gyereket tesz tönkre, az önmagában abszolút értékké emelt ‘Niebelung-hűség’ pokoli tettekre képes, és Erik Erikson nemrégiben meggyőző érveléssel bizonyította a bizalmatlanság szükségességét […]”
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne (1973) 

Ebből vajon az is következik, hogy egy alkotó automatikusan jó munkát végez, csak azért mert kevesen tudtak/akartak hasonlóan produkálni?

Reklámok
Comments
8 hozzászólás to “Jóról és rosszról”
  1. Laura Ludvig szerint:

    Természetesen nem. Szerintem pusztán attól, mert valamiből kevés van a világban, még nem lesz művészileg is értékes, mert ahhoz mindenképpen kell egy hiteles tartalom. Művészet nincs anélkül, hogy valami olyat ne akarna sugallni/mondani, ami az alkotója őszinte szándékával, belső indíttatásával van kapcsolatban.

  2. ladogabor szerint:

    Jó meglátás, hogy a világban egyedülálló/ritka dolgok önmaguktól nem minősülnek művészinek.
    Ahogy a nyers gyémánt úgy a pilisi lenes társulás sem művészi, hacsak nem tekintjük “természetanyánkat” alkotó szellemnek (most ne tekintsük).

    Viszont a kérdésem az volt, hogy az alkotó ha olyat alkot, ami egyedüláló/ritka (adott társadalmi szinten), akkor azt automatikusan megilleti-e a “jó” jelző vagy sem. Ez persze vonatkozhat művészetre is, de a kérdés nem korlátoz erre a “kategóriára”.

    (off) Kissé tág fogalomnak találom az “őszinte szándékot” vagy a “belső indíttatást”, mint kitételt a művészi alkotáshoz.
    Mennyiben művészi egy szoba fehérre mázolása (ha önmagában vizsgáljuk)?
    Talán kimondhatjuk hogy semmennyire. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az alkotónak őszinte szándéka volt, és belső indíttatása is kellett hogy legyen arra nézve, hogy megalkossa a fehér falat.

    Szerintem (nagy összességében) inkább számít művészetnek az amit a társadalom művészetnek ismer el, mint az, amit az alkotó művészetnek szán.
    Rengeteg olyan ember van, aki saját kedvteléséből rajzol, vagy táncol, vagy énekel, aztán művésszé “emelkedik”, még akkor is ha ő maga nem is művészetnek szánta amit csinált.

    Ott vannak mondjuk a régi szép idők puskaművesei. Ma úgy lehet egy királyi puskáról olvasni hogy “nagy művészi gonddal elkészített mestermű”, pedig anno azért lett olyan cicomásra készítve, hogy 1: a király/úr státuszát szimbolizálja, és 2: a puskaműves ügyességét bizonyítsa. Szó se volt arról, hogy a puskaműves majd kiállításokra viszi, vagy esetleg híres művésznek ismerteti el magát.

    Aztán beszélhetünk olyan emberekről is, akik szeretnének művészit alkotni, de képtelenek rá.

    Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató, hogy kell e valami “plussz” ami művésszé tesz egyvalakit és “átlagossá” mást. Igen kell: másnak kell lennie mint az átlag. (most ez a másság lehet adottság, pl abszolút hallás, vagy “csak” más gondolkodásmód is)
    És itt térünk vissza az eredeti kérdéshez: ami alkotás ritka, az rögtön jó is e? Analógia: ami művészeti alkotás ritka~más mint a többi, az automatikusan jó is e?

  3. Laura Ludvig szerint:

    Én nem hagyatkoznék a társadalom megítélésére, ha művészetről van szó. Már csak azért sem, mert a társadalmi hozzáállás időben meglehetősen változékony, lásd pl Van Gogh esetét, akit életében egyáltalán nem ismertek el, talán egy-két képét ha megvették, később viszont a világ leghíresebb festői közé emelkedett.
    Aztán vegyük napjaink Magyarországát; ahol a Valóvilág és a Megasztár le tudja kötni az emberek 90%-ának figyelmét, ott nem biztos, hogy figyelemreméltó ítélet születhet egy művész munkásságát illetően.

    Én úgy gondolom – persze ettől más még gondolhatja másképp – hogy egy művészi alkotás egyediségét mindenképp meg kell határozza egy mélyről jövő gondolati tartalom, ami az egész művet áthatja. Milyen gondolati tartalom bújik meg a szoba lefestése mögött :)?
    Amennyiben ezzel rendelkezik egy alkotás, máris egyedivé válik, hisz két embernek nem lehetnek ugyanolyan lelki/szellemi sajátságai, amik művészetét meghatározzák.

    Ha viszont ez hiányzik, az alkotáson egyből érezhető az üresség, valahogy hiteltelenné válik.

    Tehát az én válaszom a kérdésedre az, hogy az egyedi művek még nem feltétlenül művésziek is, ha például csak a hatásvadászat hajtja az alkotót, akkor pont az a tartalom fog hiányozni a műből, ami szerves alkotórésze kéne hogy legyen.

  4. ladogabor szerint:

    Szerintem Van Gogh esete az én állításomat igazolja, miszerint az számít művészetnek, amit a társadalom annak ismer el. Jelenünk társadalma művészetnek fogja fel azt, amit akkoriban senki még szóra sem méltatott. Ugyanakkor Van Gogh-ról közismert, hogy nem is törekedett arra hogy ő művész legyen. Csak azt tette, amihez éppen kedvet kapott, sőt, ha jól tudom híres-neves napraforgós képeit egyenesen azért festette, hogy lakótársát (aki a sárgát nagyon nem kedvelte) bosszantsa. Ráadásul életében egyetlen képet adott el, amit aztán vissza is vásárolt.
    Röviden: Gogh akaratán kívül vált művésszé, és nem azért, mert ő egy magasabb cél érdekében cselekedett volna.

    A meglátással, hogy a társadalmi hozzáállás időben változékony nagyon is egyetértek. Talán azt mondhatjuk, minél több időt kap a társadalom egy alkotás elismeréséhez ((vagy ahhoz, hogy jónak ítélje??? lásd: napóleon, aki lehetne mészáros is, mégis mint hős került be a történelembe)), annál valószínűbb hogy az alkotás meg is kapja az elismerést.
    Ezt a meglátást ki is egészíthetjük a térbeli változékonysággal: Janus Pannonius korában, a globalizáció előtt, az író még ki is mondta ‘Egy dunántúli mandulafáról’ című alkotásában, hogy ő, itt keleten nem számíthat arra az elismerésre, amit a fejlettebb nyugaton (~nyugati társadalomban) megkap. Ez ma is érezhető, de talán nem kelet-nyugat szinten, hanem a makro- és mikrokltúrák szintjén. Mást ismer el művészetnek egy funkcionalista, mint egy olyan ember, aki az elméletiséget keresi. Egészen érdekes következtetéseket szűrhettem le a két szobatársammal, hasonló témában folytatott vitáimból. Egyikük a kisalföldön él egy apró településen, és gazdálkodással foglalkozik, a másik határontúli magyar (szerbia). Az előbbit kevés személyes kapcsolat fűzte a művészetekhez, a másiknak egyik rokona szokott volt falra tájképeket festeni, ám ezen kívül ugyancsak kevés művészeti behatás érte életében. Közös volt bennük, hogy inkább a dekoratív jelleget hangsúlyozták a művészetekben, elhangzott még a “hasonlítson” mondatkör is. Művészi alkotás az, ami szép.
    Tehát az őket érintő társadalmi rétegben az a művészet, ami szépet ad, így már nem számít művészetnek például egy elvont festmény, a drone-zene, és még sorolhatnám, függetlenül attól, hogy az alkotó mit tett, vagy kívánt beletenni alkotásába.
    Világviszonylatban azonban ezek (a fentiek) még számíthatnak művészetnek.

    Így értelmezhetjük, mikor azt állítjuk: “az számít művészetnek, amit a társadalom annak tart”

    Persze ahogy a fent említett két ember, úgy a Te véleményedet is elfogadom. Ugyanis ha egyed szintűre felnagyítjuk a tételemet (tehát a világtársadalom->európai társadalom->magyarország társadalma->pest társadalma->Összművészeti Műhely társasága->Ludvig Laura) akkor azt mondhatom (következtetésül) hogy számodra művészet az az emberi alkotás, amit az alkotó szándékosan alkotott és szándékosan azért, hogy az általa leképzett világot lehetőségeihez mérten a gondolati/érzelmi térből fizikai formába önthesse (hang, kép, mozgás, stb).

    Az én állításom bárki más nézeteire levetíthető, így magában foglalja a tiedet is (rendszerelméleti alapú).
    Az állításom nem helyesebb, de nem is helytelenebb a tiednél, csak tágabb korlátokat szab annak, hogy mit ismerhetünk el művészinek, és mit nem (mondhatni más a felbontása).
    Egyetértünk abban, hogy művészi csak emberi alkotás lehet, és abban is, hogy az alkotásnak szándékosan kell létre jönnie. Onnantól van különbség, hogy te azt mondod: a művészi alkotás művészetre született, én pedig azt, hogy majd a befogadó(k) eldöntik, mi számít művészinek és mi nem.

    A ValóVilágról pedig csak annyit, hogy azért nem művészeti alkotás, mert senki nem is tekinti annak. Egyszerű szórakoztatóeszköze egy bonyolultabb hatalmi törekvésnek, de ez meg aztán tényleg óriási kanyar, és olyan amibe belemenni nem szeretnék.

  5. szigetimarta szerint:

    Hát, olvasgatom a vitát az művészetről és sokat gondolkozgatom rajta. Van már egyfajta elképzelésem, és talán most kicsit mesélgetnék az egyik fajta felfogásról.
    Kezdetben vegyük Freudot, aki szerint a szkopofília a nézésből eredő élvezet egyike az alapvető késztetésünknek (drive), amely minden emberben meg van születésétől fogva.
    De ebben benne van minden dolognak a látása, és élvezete, illetve fontos ennek értése is. Fontos az tanulás, az ismeretek megszerzése a megértéshez.
    A kép jelekből áll. Sokféléből, ezek koherens rendszert alkotnak, melyet meghatároz pl. a történelmi kora földrajzi meghatározottsága, készítője, stb.
    De három üzenetet biztosan hordoz egy kép, kódolt, kódolatlan, és nyelvi üzenetet.
    Az ikonikus üzenet spontán módon kerül olvasásra, a kép olvasója, szemlélője egyszerre fogadja be a perceptív és a kulturális üzenetet. De vajon megfelel-e ez a tömegkép funkciójának?
    A kép egész struktúráját próbáljuk megérteni. Kétféle rendszer van amiben értelmezik a képeket, ahol szó szerinti értelem van a képen detonált, míg a szimbólikus kép konnotált, lásd absztrakt.
    Detonált kép szó szerinti üzenetet közvetít, pl. csendélet kompozíció.
    A rajz mindent reprodukál ebben e felfogásban, de tanulást igényel.
    A konnotált kép szimbolikus, lexikákat mozgósít, melyek jelek. Ezeknek a konnotációs sémáknak visszaadáshoz metanyelvre lenne/van szükség. A sémákat asszociációs mezőkbe, paradigmitikus artikulációkba szerveződnek.
    Kép, gesztus, forma, pl. az álom képben-irodalomban miként jelenik meg. A kép totalitásában konnotátorok nem folyamatos, hely0változtató jegyeket alkotnak. Ezek időben, és térben is mások.
    De a fontos, hogy tanulni kell őket. Az alapvető jelrendszer mindenkiben benne van, de sokszor összetettebb szimbólumok alkotnak képeket. Ezeket szükséges megismerni, hogy a befogadásból élvezet is legyen.
    Tehát, hogy mi a művészet sose lehet eldöntött kijelentés, hisz rengeteg felfogás van. az, hogy kinek mi tetszik szintén sokféle. Azt tanultam meg, hogy fontos az elfogadás. ha nem is értem, ha nem is tetszik el kell fogadnom, hisz közvetít valamiféle gondolatot, és ez a fontos. Hogy gondolatot közvetítsen. A nyelvezet mindegy, mert az csak rajtam a nézőn múlik, hogy fektetek-e bele energiát, hogy megértsem, vagy egyszerűen betudom annak, hogy nem tetszik. Ami megtörténhet azután is, hogy megértettem, el tudtam olvasni a képet. Ennyit a nézőről, de ugyanaz vonatkozik az alkotóra/művészre is. Mit akar mondani, milyen nyelvezettel, irányítottan, vagy bárkinek, maradandóan, vagy időben végesen, mind, mind eldöntendő. de nála is fontos valamiféle tudatosság, hogy hiteles legyen.

  6. voogergo szerint:

    “Ki vagy te, hogy eldöntöd a különbséget jó és rossz között? Talán Isten?” hangzik el a kérdés az egyik kedvenc filmemben (Story of Jean of Arc – The messenger). Ehhez mérten; Ki vagyok én, hogy eldöntsem a különbséget művészet és nem művészet között? Talán Isten?
    Mindenképpen fontos, hogy alkossunk magunkban valamiféle képet ezekről a fogalmakról, ám bármire is jutunk, az csak az igazság egy kiragadott részlete lesz. Nem több, mint gyermeteg tapogatózás a sötétben.

  7. szigetimarta szerint:

    De talán jobb tapogatózni a sötétben, mint csak ücsörögni, és várni, hogy valaki más megmondja nekem mi a “jó és a rossz között”a különbség. Az emberi elme ha használod ugyanúgy friss lesz és fejlődik mint az izom a sportolóknál. Ha mindig másokra hagyatkozunk a véleményeknél, mi csupán bólogató Jánosok leszünk.Ezért jó ha “játszunk a gondolatokkal,” mert ugyan az igazságot nem találjuk meg, de a szándék a fontos, igyekszünk keresni.
    Ezeket a bejegyzéseket nem a nagy igazság megtalálása érdekében teszem, tesszük, hanem a keresgélés is élvezetes lehet. Jack Kerouac “Az úton vagy szabad” (Úton c. könyve)
    A lánya is írogatott: “Álmomban a hátsó udvaron egyszer a nyakamba csípett egy méh, ami előbb csiklandozott. Amikor agyoncsaptam, rájöttem, hogy ez csak szeretetmegnyílvánulás volt, és borzasztóan sajnáltam a méhet, aki csak meg akart csókolni.” Jan Keouac (Gázos bébi c. könyve)
    Vagyis az igazság valóban nem megfogható, és nem is kell megfogni, az is lehet, hogy már el is mentünk mellette, csak nem vettük észre.

  8. ladogabor szerint:

    Istennek nincs véleménye. Isten a tudás, ezért nem érvel és nem vitatkozik. Isten kinyilatkoztat, és ítélkezik.
    A véleményképzéshez nem kell istennek lenni. Ami a kérdés körül zajlott, maga a vita. A világnézet, a vélemény, a tudás kicserélésének egyik legsikeresebb módja.
    Egy szóval sem mondtam hogy az “objektív” világban minden úgy van ahogy én azt látom.
    Kijelentéseket tettünk egy témáról, és mint az egy vitában elengedhetetlen, az egyik fél támadta a másik kijelentését, míg a sajátját megvédte, vagy esetleg születtek párhuzamos vélemények is, és természetesen ahol úgy alakult ott egyetértés.

    A támadás- megvédés, az egész vita, mint társas cselekedet arra való, hogy az ember saját világképét, véleményét összepróbálhassa más világképekkel, vagy más nézetekkel.
    A jó vita egy olyan játék, melynek összes résztvevője nyer a végén, még ha lezáratlan marad is, hiszen a témával kapcsolatban új gondolatok születnek, új szögből, más megvilágításban nézhetjük ugyan azt a valóságot, amit korábban egysíkúan szemléltünk.

    Az egész bejegyzést vitatémának szántam, és igazán örömömre szolgált hogy valaki partnerem volt benne.

    Persze megértem a te nézeteidet is. Minek olyasmit csinálni, ami nem vezet sehová. Az “objektív valóságot” csak megközelíthetjük, de soha fel nem foghatjuk. Igaz állítás.
    De nekem örömömre szolgál hogy tanulhatok, és örömömre szolgál ha ehhez tévednem kell is.

    Van egy anekdota az élet értelméről.
    Valahogy így szól.
    -Mi az élet értelme? Meg fogunk halni, a semmibe veszünk, hát mivégre az egész?
    -Gyere megnézünk egy filmet.
    Megnézik a filmet, kijönnek a moziból.
    -Nos, szerinted mi értelme volt megnéznünk a filmet? Mielőtt vetítették még nem ismerted, aztán hogy vége lett, már nincs. Semmi értelme nem volt, igaz?
    -Nos, szerintem igenis volt értelme megnéznünk. Azért mert nagyon élveztem, és azért is, mert tanultam közben belőle.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: