Előérzet

** Előszó **

Oh, igen! Valóban. Most már emlékszem. Hogy is felejthettem el? Ott voltál. Ott leselkedtél azon a borzalmas éjszakán, és szemtanúja voltál mindama szörnyűségnek, melyet elkövettem midőn úrrá lett rajtam a téboly.

** A legenda **

Az utolsó években az emberek már érezték, hogy közel a vég. Több ezer teória látott napvilágot, mely azt az apokaliptikus borzalmat próbálta felvázolni, ami eltörli majd az életet Csendes Bolygó felszínéről. Azonban egy elmélet se közelítette meg a valóságot, egy se tükrözte hűen vissza, hogy milyen alattomosan csattant rá az emberiségre ama kibogozhatatlan ördöglakat, mely végül minden értelmes lét vesztét okozta.

A technika fejlődésével egy új kór jelent meg a betegségek nagy palettáján, melyet az utókor információfüggőségnek nevezett el. A virtuális élet ekkor már olyan hétköznapi volt, hogy a bolygó lakosai állandó globális kapcsolatban álltak egymással, próbára téve az emberi agyat, vajon képes-e befogadni akkora információmennyiséget, mely az esetleges túlterhelés veszélyével kecsegtet. S képes volt. Mindössze azonnali rászokással járt együtt, hisz súlyos fizikai tünetek jelentkeztek a delikvensen, ha nem kapta meg az aznapi adagot. Így az elektronikus közösségnek köszönhetően a gépek testrészé módosultak, s az emberek a realitástól elszakadva egy nem létező világba kergették a tudatukat. Ekkor a glóbusz tizenhárom vezetője tanácskozásra ült össze, s a hatalomvágytól vezérelve megalapították az Egyszeműek szervezetét, felépítették központjukat – Csendes Várost – a föld alatt, majd amikor a legmagasabb volt az online felhasználók száma, megszüntették a kijelentkezés gombot.

Megbénult a fél világ. Tulajdonképpen azonnali agyhalált szenvedett mindenki, hisz a tudatok onnantól fogva nem térhettek vissza a testbe, a virtuális háló rabjai maradtak örökre. Ám a merénylet túlélői militáris szövetséget szerveztek, majd a szabadságot istenítve hadat üzentek a tizenhárom hatalmasnak. Erre azok kijelentették, hogy elérkezett a digitáliskor, melyben az emberek egy elektronikus társadalomban élnek, s aki tiltakozik a fejlődés ellen, azt megölik. Kiterjedt kapcsolatrendszerüket meglebbentve oly rémisztő sereget hívtak életre, melyet addig még nem látott a világ. Válaszul a túlélők felvették a Keletiek megszólítást, s megalapították saját városukat – Fényvárost – a felszínen.

Csendes Bolygó felizzott, s a történelem legijesztőbb háborúja köszöntött az emberekre, mely tomboló tűzorkán módjára felemésztette a világot. Tíz éven át áztatta a savas-eső a földeket, s ahol azelőtt növények termettek, immár csak rothadó géphalmok hevertek a véráztatta törmelékben. A csaták verejtéke nem csak a vizet fertőzte meg, mely a benzinbe fulladt halak bűzölgő koporsójává változott, hanem a levegőt is, ami ezután poshadó hullaszagtól és fojtogató gázoktól volt vemhes. Ám a háború csak nem ért véget. Csendes Város és Fényváros konfliktusa tízévnyi apokalipszis után sem látszott rendeződni.

** A front (1. rész) **

— Shama! Figyelsz? – kérdezte a szakaszvezető.

— Igen! És te figyelsz rám? Lépj le most azonnal, különben te is itt döglesz meg! – A férfi a bunker közepén állt, s kezeit a magasba tartotta, hogy a körülötte sürgölődő két gázmaszkos keleti problémamentesen felszerelhesse testére a robbanóanyagot.

— Nem! Itt maradok – hárított konokul a szakaszvezető.

Ostoba! – gondolta Shama. – Bár én is az vagyok. Időzített pokolgép? Öngyilkos merénylet? Hát elment az eszem? Miért is küzdök? Hogy is hívják? Ja, igen! Szabadság.”

Amint kibiztosították a bombát a férfi felkapta az egyszeműek fekete gumiegyenruháját, s karjaira csavarta a vörös szalagokat, melyen Csendes Város szimbóluma szerepelt.

— Jönnek! Istenem, jönnek! – visított fel a rádió az asztalon. – Rengetegen vannak!

A levegő megfagyott, ahogy a katonák egymásra néztek.

Hát ti lesztek azok – mérte fel Shama, hogy végül kik maradtak vele a bunkerben. – Ti mind azért fogtok meghalni, hogy én élhessek. Hah! Élhessek? Körülbelül még félórát.”

— Zárjatok be! Hozd a bilincset is! – kiáltotta, de hirtelen odakint valaki kétségbeesetten ordítozni kezdett.

— Itt vannak! Itt vannak! Itt vahhn… – Sűrű gépfegyver kelepelés szakította félbe az őr utolsó szavait.

— Fogolynak kell tűnnöm. Zárjatok be! Most!

— Nincs elég időnk – mondta a szakaszvezető, majd hátulról átkarolta Shama nyakát, és pisztolyt nyomott a fejéhez.

— Ne! Mit csinálsz? – pánikolt a férfi, ahogy a hideg fém a koponyájához nyomódott. – Barom! Rájönnek! Nem érted? Rá fognak jönni!

A szakaszvezető kiráncigálta őt a hátsó ajtón, bevágta azt, majd hátrálni kezdett a lövészárokban. Egy robbanás, majd tébolyult üvöltések sora, s végül hosszú, szaggatott fegyverropogás hallatszott. „Halál! Halál! Halál!” – sipítozott a háború gonosz szelleme odabent.

** A metrón **

Éppen a metrón ültem, amikor eldöntöttem, hogy mit teszek. Már jó ideje kapcsolatban álltam a keletiekkel. Éjjelente gyakran kiszöktem Csendes Városból, hogy a frontvonalat megkerülve Fényvárosba mehessek belső ellenállóként segíteni a felkelőket. Nem volt túl nehéz meggyőzniük. Sose hittem atyám rendszerében.

Neked könnyű! Te szeretsz egyszemű lenni, de én nem. Nem is értem, hogy vélheti bárki is helyesnek, amit csinálunk. Alig százfős arisztokráciát ültetni az emberiség élére? Ráadásul pont a tizenhárom vezetőt és a családtagjaikat? Egy olyan emberiség élére, amelyik merevlemezeken él? Mi ez, ha nem boszorkányság? De jaj! Nem ez volt a záróakkord. Emlékszel rá, hogy mit tettek a merénylet után? Megparancsolták a katonáknak, hogy hozzanak be minél több virtuális világban rekedt embert a központba. Na és a földalatti vágányokon sikló, rozsdás vonatszerelvényekre, a vagonokra, melyek dugig voltak emberekkel, emlékszel? Mit is mondtak, amikor rákérdeztünk a dologra? „Csak begyűjtötték a felhasználók testeit, hogy biztonságba helyezhessék azokat.” Begyűjtötték? Azokat? Mintha csak tárgyakról lenne szó. Bár tulajdonképpen igazuk van; akik Csendes Város szervergépe körül élnek, már nem élőlények. Mindegyikük nyakában ott lóg apám furcsa karikája, mellyel az agyuk a hálózatra csatlakozik, s mellyel az Egyszeműek irányítani is tudják a testüket. Csak apró elektromos impulzusok, de életre kel tőle a kómás. Ugyan nincs öntudatánál, de eszik, iszik, dolgozik, s ha kell, még harcol is. Tudod mire ment ki az egész? Miért építettek több milliós emberraktárt a város szívében? Mert olyan állóháború alakult ki, melyet utánpótlás nélkül nem nyerhetnek meg. Hisz mégiscsak tíz éve van hadiállapot! Bár kezdetben csak a gépek körül dolgoztak az agyhalott felhasználók, de ahogy a felszínen komolyabbra fordult a helyzet, az egyszeműek berendezkedtek az önellátásra. Így jött létre az a rendszer, melyben ma is élünk. A testeket gépek táplálják a Csendes Teremben, majd mikor elérkezik az idő, metróra szállnak, és elutaznak a kijelölt munkaterületükre. Fáradhatatlanul gürcölnek a földalatti gyárakban, hogy mi kedvünkre élhessünk, és hogy atyáink folytathassák kisded háborújukat a keletiekkel. Eszembe se jutott, hogy ezzel még nem ért véget az emberek kizsákmányolása. Ki gondolta volna, hogy amint a katonák elfogynak, az egyszeműek a kómában élőket küldik a csatatérre?

Éppen a metrón ültem, amikor eldöntöttem, hogy mit teszek. Néztem az embereket. Hah! Embereket… Képzeletben meghúztam a tekintetek irányát, és oly komplikált forma jött ki, melyre álmomban se mertem volna gondolni. Senki se nézet egymásra. Érted? Senki se! Mind agyhalottak voltak.

** A front (2. rész) **

A gyűlölettől izzó égen kaotikus összevisszaságban cikáztak a kétfedeles repülőgépek, egymást és a hatalmas zeppelineket sorozva pergőtűzzel, miközben a gyalogság légvédelmi ágyukkal próbálta leszedni őket a magasból. Az egyik gép éppen pár méterre a bunkertől csapódott a földbe, így a hirtelen támadt füst homályba borította a lövészárkot.

Vajon beveszik a cselt? – tombolt a kérdés Shama fejében. – Vajon rájöttek, hogy nem elraboltak, hanem megszöktem? Ha igen, akkor mindkettőnket lelőnek itt helyben.”

A szakaszvezető kezében megremegett a fegyver, amint az egyszemű katonák körvonalai kirajzolódtak az árok túlsó végén. Opálos szem, fluoreszkáló karika a nyakban, fekete gumiszerű kabát, s a vörös szalag azzal a bizarr szimbólummal; ezek voltak az agyhalott sereg ismérvei, mely rémkép módjára gyötörte a felkelők álmait.

— Ha közelebb jöttök, lelövöm! – ordított a túszejtő.

Kellek nekik. Nem fognak lőni. Az egyik vezető fia vagyok. Nem fognak lőni. – ismételgette magában a férfi.”

Az egyszeműek célba vették a keletit, de nem tüzeltek, hisz ezzel veszélybe sodortak volna egy arisztokratát, melyet a programjuk szigorúan tiltott, így csak pattanásig feszülő idegekkel figyelték, miként alakul a patthelyzet. A kezdeti sikert látva a szakaszvezető hátrálni kezdett, majd amikor egy elágazáshoz ért, megállt.

— Szép halált! – suttogta Shama fülébe, aztán elengedte, hogy a pillanatnyi zavart kihasználva, eltűnhessen az átellenes lövészárokban. Két egyszemű azonnal utána eredt, egy másik pedig Shamahoz lépett, hogy közelebbről is megvizsgálhassa az arcát.

— Azonnal vigyetek vissza Csendes Városba! – parancsolta a gépiesített félholtnak, mire az hosszas gondolkozás után bólintott.

„Bejött a csel.”

** A Csendes Terem **

Néha hosszú órákat töltök a Csendes Teremben, városunk emberraktárában. Olyan bizarr érzés ott lenni köztük. Gigászi sorokat alkotva fekszenek a föld alatt, szótlanul, lehunyt szemmel, mintha csak álmodnának, holott nagyon is ébren vannak.

Apám szerint a tökéletes társadalomban a csoport minden egyénje teljes ellenőrzés alatt áll. Azonban a vezetők ezt sokáig nem tudták megvalósítani, mivel az emberi agy képtelen ekkora adattömeggel operálni. Majd megjelentek a gépek, és a probléma megoldódott. Létrehozták az elektronikus közösséget, mellyel az emberi élet addig megfoghatatlan mivoltát digitális jelhalmazzá alakították át, amit a műszerek már fel tudtak dolgozni. Ezt követően apám elkészítette azt a nyakba akasztható szerkezetet, melyet csak „beépített kezelőfelületként” mutattak be a lakosságnak. Az adatok szerint több százmilliót adtak el belőle. A felhasználók csak megnyomtak egy gombot, és rögtön rácsatlakoztak a virtuális hálóra, ahol a tudatuk program módjára falhatta az információáradatot. Ám az ellenőrzés addig nem volt tökéletes, amíg az emberek kijelentkezhettek. Ezért törtek végül az egyszeműek ily ördögien a világra.

Tíz éve már, hogy elkezdődött ez az őrület. A Csendes Terem lakói valószínűleg már nem is emlékeznek arra, hogy valaha emberek voltak. A tudat programmá alakult. Amikor megkérdőjeleztem apám rendszerét, ő mindig azzal érvelt, hogy az online közösség tagjai boldogok. Kommunikálhatnak egymással, kapcsolatokat építhetnek ki és megfeledkezve a földi lét minden gondjáról kedvükre szórakozhatnak.

Még mindig nem érted, miért döntöttem így? Egyszerűen képtelen voltam eltekinteni afölött, hogy az emberek rabszolgaságban élnek.

** A pályaudvar **

Mindenkit kivezényeltek – állapította meg keserűen Shama, ahogy a rozsdás szerelvény csikorogva lefékezett az Egyszemű pályaudvaron. – Razzia van. Keresik a keleti merénylőket. Engem keresnek.

Leugrott a vonatról, majd két katona kíséretében az ellenőrzőkapu felé vette az irányt. A gigantikus földalatti épület volt az egyetlen összeköttetés a felszín és Csendes Város között, így miután kiderült, hogy betörtek a komplexumba, a teljes belsőőrséget kirendelték az állomásra.

— Zai! – kiáltotta Shama, amint meglátta a felé rohanó nőt. A felesége ugyanazt a plasztik ruhát viselte, mint amikor utoljára látta, így a férfi biztosan tudta, hogy egy percet sem aludt az incidens óta. Zai a nyakába ugrott, és heves csókokkal üdvözölte elveszettnek hit kedvesét.

— Azt hittem, meghaltál. Istenem! Azt hittem, hogy soha többé nem látlak viszont – suttogta könnyes arccal, majd átölelte a férfi derekát és vele együtt a kattogó pokolgépet. Shama ijedt pillantást vetett szőke szerelmére, ám az Egyszeműek jellegzetes szemfedője miatt csak az egyik szemét látta a nőnek. Az nem árulkodott semmiféle meglepődésről. – Örülök, hogy életben vagy.

Talán nem vette észre. De mi van, ha mégis? A fenébe is, hiszen akkora ez a ketyere rajtam, hogy lehetetlen nem észrevenni. Tudja, csak nem akar elárulni. Vagy mégse?

— Baj van? – kérdezte Zai.

— Nem. Nincs. Menjünk vissza a városba! Majd később elmesélem, hogy mi történt.

— Rendben. Menjünk! Remélem, téged nem tartanak fel.

— Hogy érted?

— A vezetők meg vannak róla győződve, hogy a merénylők még itt vannak. Körülbelül negyedórát szenvedtem az ellenőrzőkapunál, mire átjutottam. Az a nyomorult katona háromszor is megmotozott.

Motozás? Végem van. Nem jutok be – Zai tovább beszélt, miközben a kapu felé sétáltak, de a szavai már nem jutottak el a férfi füléig, mivel Shama csak a vele szemben várakozó őrökre tudott koncentrálni. – Engem néznek. Tudják, hogy hazudtam.”

Mindig is úgy gondolta, hogy jól bírja a feszültséget, ám ezt azonnal megcáfolta a viselkedése. A másodpercek csigalassúsággal peregtek, a levegő megnehezítve a járást átlátszó masszává alakult, a végtagjai remegtek, a pupillája kitágult, és akárhogy is próbált természetesen viselkedni, egyszerűen képtelen volt rá. A világ megszűnt körülötte, csak ő és az őrök léteztek. Minden más értelmét vesztette.

— Kérem, emelje fel a karját! – utasította az egyik őr, mikor odaértek. A férfi szeretett volna válaszolni, de csak gyermeteg habogás tört fel a szájából.

„Ennyi. Vége van.”

— Ne fárasszanak! Tudtommal az incidens következtében jelenleg Shama az egyik vezető, így a személyi biztonsága prioritást élvez minden egyéb feladattal szemben – vágott közbe Zai. – Ellenőrizzék!

Az őrök egy ideig tétován álltak – láthatólag vártak a friss információkra -, ám pár perccel később bólintottak, s félreálltak az útból.

— Engem megy ugyebár az előbb motoztak meg, és hát köszönöm szépen, de nem kérek többet belőle – közölte a nő, majd a nyakpereces őröket hátrahagyva a szemközti felvonókhoz ment.

— Köszönöm – suttogta a férfi.

— Nincs mit – mosolygott Zai.

Beszálltak az egyik liftbe, majd amikor az ajtó becsukódott, a nő az egyik világító lámpához sétált, és kotorászni kezdett a bura alatt. Hirtelen egy fegyvert rántott elő és Shama halántékának szegezte.

** Az utolsó vacsora **

Szeretnéd tudni miért tettem? Már metrón tudtam, hogy a közös vacsorán beszélni fogok apámmal arról, hogy itt hagyom Csendes Várost, ám sose gondoltam volna, hogy ilyen végkimenetele lesz a családi eseménynek. Kezdetben jól ment minden, ám amikor felhoztam a virtuális közösség problémáit, ő teljesen kiborult. A szavai még most is visszhangzanak a fejemben.

— Az emberi faj egy féreg. Az egyének határtalan becsvágya Csendes Bolygó társadalmát piramisba rendezte. Könyörület nélkül tapostak egymás szájában, hogy minél magasabbra emelkedhessenek az általuk alkotott vértől sikamlós ranglétrán. És tudod mi lett azokkal, akik nem bírták az iramot? Megfulladtak a piramis alján felhalmozódott vizelet és ürülék egyvelegben. Az egyszeműek uralma előtt az emberek egy gusztustalan fertőben éltek. Hogy merészeled dicső tettemet bűnnek nevezni? – ordította remegő arccal.

Egyszerűen nem volt választásom. Meg kellett, hogy tegyem. A fejét belenyomtam a levesbe, majd rákattintottam a nyakára saját ördögi szerkezetét. Így vált atyám annak a rendszernek a rabjává, melyet ő maga alkotott.

Miután felfogtam tettem súlyát, a helyszínt átrendeztem úgy, hogy a katonák arra a következtetésre jussanak, hogy betörő keletiek vetettek véget az egyszemű vezér földi létének, engem pedig elraboltak. Majd mikor végeztem, észrevétlenül kiszöktem Fényvárosba, hogy rábólintsak a keletiek rég dédelgetett tervére; Csendes Város felrobbantására.

Minden stimmelt. Csak a te arcodat töröltem ki a memóriámból. Remélem, hogy megbocsájtasz nekem Zai.

** A lift **

— Oh, igen! Valóban. Most már emlékszem. Hogy is felejthettem el? Ott voltál. Ott leselkedtél azon a borzalmas éjszakán, és szemtanúja voltál mindama szörnyűségnek, melyet elkövettem midőn úrrá lett rajtam a téboly.

— Hallottam, ahogy apád ordibál – mondta a fegyvert szorongató Zai – és mivel nem akartalak megzavarni titeket, behúzódtam a sarokba. Utána már csak a döbbenet miatt maradtam néma.

— Sajnálom, hogy látnod kellett.

— Fogd be! Nem sajnálsz te semmit! Ha sajnálnád, akkor nem sétáltál volna vissza robbanóanyaggal a derekadon. – Egy ideig hallgatott, ám végül ismét megszólalt. – Mond csak, mégis mekkorát fog szólni?

— Egész Csendes Várost romba dönti – válaszolta csöndesen Shama.

— Akkor az én kezemben van az egyszeműek sorsa. Minden, ami miatt élünk egy századmásodperc alatt semmissé válhat. Mégis miért? Miért döntöttél így?

A lift megállt, az ajtó kinyílt és feltárult a Csendes Terem végeláthatatlan komplexuma.

— Úgy hívják; szabadság.

— Szabadság? Legyen hát – mondta könnyes tekintettel Zai, majd leeresztette fegyverét.

Csendes Bolygó még egyszer utoljára felizzott midőn az egyszeműek városa megszűnt létezni, majd elhallgatott örökre.

** Utószó **

„Egy hanyatló társadalomban az igaz művészetnek is hanyatlást kell tükröznie, és ha nem akar hitszegő lenni társadalmi szerepét illetően, akkor a világot megváltoztathatónak kell mutatnia, és segítenie kell megváltoztatni azt.”

/Ernst Fischer/

Like This!

Reklámok
Comments
2 hozzászólás to “Előérzet”
  1. Nagy Cecília szerint:

    Gergő privát oldalára írtam ugyan, de ide is kirakom, hátha elindítok valamit :)

    “Hát, az biztos hogy friss jelentése van :D Bár, az elejét, az informatív leírását a kialakult világnak eléggé támadhatónak gondolom, sűrűn elővett konspirációkat érzek benne, pláne a szabadkőműves jelkép, meg az enyhén szcientológista utóíze miatt a számban.
    Nem tudom, hogy érdemes-e vitát kezdeményeznem ebben a témában, mert tényleg annyira sokszor elővett manapság hogy nem-e szájtépésnek látszana a részemről.

    Viszont a főszereplő helyzete, meg Zai nagyon megfogott. Az ön- és valami értékes dolog feláldozása egy magasabb, vagy jobb ügyért azért még mindig rejt magában drámát és katarzis élményt, ezt köszönöm neked, mert nálam is jócskán betalált.
    Azért más Shama és más Zai helyzete. Ha jól értelmezem Shama saját meggyőződése alapján dönt az önfeláldozás mellett, Zai viszont csak elfogadja a kialakult szituációt azzal, hogy beviszi a központba. Azt, ahogy a férfi halántékához teszi a fegyvert, még nem tettem teljesen helyre. A nő gondolhatja, hogy nem tudja már megakadályozni a dolgot, vagy nem is akarja. Magyarázatot vár? Vagy csak tudatni akar valamit még utoljára a férfival? Ebben a segítséged kérem :D “

  2. voogergo szerint:

    Ugyan a “privát oldalamon” válaszoltam, de ha már Ceci bemásolta, amit írt, akkor már én is. :)

    Elsősorban azzal kezdeném, hogy nem szeretem ezt a novellát. Technikailag meg vagyok vele elégedve (főleg a szemszögváltás, a belső gondolatok és a suspens, azaz technikai gyakorlatok miatt írtam meg), de magát a történetet nem érzem igazán jónak. Legalábbis szerintem már írtam jobbat. Sokáig nem is akartam közzé tenni, de aztán nyertem vele az SYA pályázatán, és hát szerettem is volna valami újat mutatni nektek, így végül felraktam.
    Maga az alaptörténet tényleg kissé agyonrágott, Shama és Zai viszont már sokkal érdekesebbek. Két teljesen különböző karakter, különböző gondolatokkal és indítékokkal, mégis egy pontban találkozik a történetük; az önfeláldozás oltárán. A fegyver előkerülésére nincs kész magyarázatom. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a nőnek fegyvert kell fognia a férfira. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: