Ma kicsit olvasgattam

A metafora funkciója

Itt talán kissé közelebb jutunk a metafora egy bizonyos jellemzéséhez, mely lehetővé teszi, hogy ésszerűbb magyarázatot adjunk erre a megvilágosodás-érzésre, mint ahogy arra Arisztotelész elmélete képes.

Arisztotelész, ugye emlékszünk, a metaforában csupán “nyelvi alakzatot” lát, méghozzá azt, amelyik “átteszi” a jelentést egyik tárgyról a másikra (a pajzs Árész boroscsészéje). Számára a szavak egyének vagy dolgok osztályainak a nevei, és, legalább is elméletben, minden osztálynak van olyan neve, melyet a nem-metaforikus, vagyis “betű szerinti” nyelven lehet használni. A metafora, e nézet szerint, csupán dísz, hímzés, melyben kedvünk telik, mint hallottuk, mert váratlan hasonlóságok meglátására tanít bennünket, egyébként azonban könnyen nélkülözhető. E tekintetben Cicero metaforaelmélete talán lényeglátóbb. Ő úgy gondolta, hogy a metafora “a szükségből fakadt a szegénység és az elégtelenség nyomására, ám tetszetős és szórakoztató vonásai később népszerűvé tették.” Azaz ő felismerte, hogy a nyelv nem tartalmaz szükségszerűen nevet minden egyén és faj számára, és hogy “amikor valamit, amit megfelelő szóval nemigen lehet megérteni, metaforikusan fejezünk ki, a közvetíteni óhajtott jelentést annak a dolognak a hasonlósága teszi világossá, melyet a kölcsönzött szóval kifejeztünk.”

Cicero szavaihoz csupán annyit kell hozzátennünk, hogy ez a folyamat állandó és folyamatos, és e nélkül sohasem tudtuk volna használni a nyelvet. Az igazi probléma, ahogy ezt egyszer George Boas professzor megfogalmazta nekem, nem az, hogy “mi a metafora?”, hanem az, hogy “mi a literális, szó szerinti jelentés?”

Próbáljunk ki bármely szót vagy kifejezést, és legalább is úgynevezett “holt” metaforát találunk, azaz olyat, amit a nyelv már magába olvasztott. Furcsa módon azonban Arisztotelész illúziója még mindig igen elterjedt. Még mindig hajlunk arra a nézetre, hogy a nyelv csaknem teljes leltárt kínál nekünk a valóságról, és amit nem lehet megnevezni, az nem is lehet olyan fontos. Van a modern nyelvészetnek egy irányzata, mely radikálisan megfordítja a nyelv és a valóság közötti viszonyt, és azt állítja, hogy a nyelv segítségével mi teremtjük meg tapasztalatunk kategóriáit, sőt, stabil objektumait is. Más szóval, az arisztotelészi értelemben vett “természetes osztályok” nem léteznek, ezeket az osztályokat nyelvészeti kategóriák teremtik, melyek például különbséget tétetnek velünk dolgok és folyamatok között, mivel a nyelvben főnevek és igék vannak. E radikális nézőpontból a metafora nem jelentésátvitelt képvisel, hanem a szó átstrukturálását. Arisztotelész példája azt mutatja, hogy a boroscsészét végül is nevezhetjük pajzsnak, a pajzsot pedig boroscsészének, pontosan úgy, ahogy a gyerekek játék közben egyiket a másikká változtatják. Még Arisztotelész másik példájában is, ahol “Akhillész oroszlán”, egyszerűen az oroszlánnak nevezett lények kategóriáját terjesztjük ki a bátor emberekre, s kizárjuk belőle talán a gyáva macskaféléket. “oroszlánvadászokról” beszélve pedig a kategóriát a szafariról kiterjesztjük a szalonra is. Az ilyen radikális interpretáció szétfoszlatná a metafora fogalmát éppen ezért, mivel nincs privilegizált szó szerinti állítás vagy nyelv. Jó érvek szólnak az ilyen szélsőséges feltevések ellen, egyszerűen azért, mert a nyelv társadalmi intézmény, és a hasznosság vonalát követve fejlődött. A nyelvnek ez az eszköz-szerepe magyarázza, hogy minden nyelvben előfordulnak bizonyos használható kategóriák. Például igen valószínű, hogy minden közösségnek szüksége van egy szóra a “fej”-re. Másképp áll a helyzet kevésbé kézzelfogható kategóriákkal, és ezért van az, hogy az egyik nyelvben kurrens nagyszámú szónak a másikban nincs pontos megfelelője. Itt válik különösen szembetűnővé a “literális” és “metaforikus” szóhasználat közötti különbségtétel. A “fej” kategóriáját az angolban (head) ki lehet terjeszteni az “államfőre” (“head of state”), a “hajóorra” (“head of a ship”) és a “forrását” (“head of a river”). Ezek közül az első megfelel a német szóhasználatnak, a második érhető ugyan, noha nem idiomatikus, míg a harmadiknál talán már elgondolkodna egy német, hogy az vajon forrást jelent-e vagy torkolatot.

Néha természetesen, az egyik nyelven létrehozott kategóriák oly hasznosnak bizonyulnak, hogy más közösségek is átveszik őket fordítás vagy pedig egyszerű kölcsönzés révén, és miután megtanultuk alkalmazásukat, eltűnődhetünk azon, vajon azelőtt hogyan tudtunk meglenni nélkülük.

Az olyan metaforát, melyet még mindig annak érzünk, ideiglenes vagy tentatív kategóriának nevezhetjük. Egy új metaforát éppen azért érzünk annyira illuminálónak, mivel világunkat már viszonylag nagy mértékben stabilizálta a nyelv. Szinte olyan érzést kelt bennünk, hogy a közönséges nyelv fátylát átszakítva, újszerű, friss bepillantást kapunk a világ szerkezetébe. Úgy tűnik, ez az élmény rejlik a megvilágosodás mögött, melyről az imprese irodalmában olvashatjuk. Ugyanis, noha beszélt nyelveink viszonylag gazdagok a dolgok és tulajdonságok neveiben, folyamatok és viszonyok leírásához már kevesebb a szavunk. Mindannyian tudjuk, mennyivel könnyebb ilyen viszonyokat ábrával, mint verbális leírással ábrázolni. A nyelv lineáris jellege miatt nehéz fejben tartani egy olyan leírást, mint például “az apósom egyik unokaöccsének a felesége”, és meggyőződni arról, hogy ez ugyanazt jelenti, mint a “feleségem első unokatestvérének a felesége”, de rajzoljunk egy ábrát, és az azonosság egy pillantás alatt megállapítható.

Ez lehet az egyik pszichológiai oka annak, hogy ösztönösen egyenlőségjelet teszünk a látás és a megértés közé. Egy ideát még “megragadni” is kevésbé azonnali, mint “meglátni”. A látás azonnaliságának ezt a különös vonzerejét Cicero is felismerte, amikor a következőket jegyezte meg a látáson alapuló nyelvi kép erejéből:

Minden metafora, ha jó, közvetlenül hat az érzékekre, különösen a látásra, mely a legérzékenyebb: mert míg a többi érzékek csupán olyan metaforákat kínálnak, mint “a jó modor illata”, vagy “az emberséges lélek lágysága”, “a tenger üvöltése” és “a beszéd édessége”, a látás érzékéből származó metaforák sokkal élénkebbek, szinte lelki szemeink elé helyezik azt, amit nem tudunk kivenni és látni.

Adjuk ehhez az élénkséghez hozzá a grafikus kifejtés magyarázó erejét, és máris érthető, hogy az embléma kiutat látszott nyújtani a diszkurzív beszéd/nyelv korlátai közül.

Láttuk, Leonardo hogyan használt egy megszemélyesítés és embléma közötti rajzot a gyönyör és a fájdalom kölcsönös függésének kifejezésére egy olyan képen, mely az ilyen kölcsönhatás komplexitását szemlélteti. Bargagli példája a csúcsról, mely felemelkedik, ha ostorozzák, hasonló esete az ok és okozat közötti meglepő viszonynak. Nem nehéz elképzelni, hogyan bővítené ki ilyen megvilágosító képekből álló repertoárját, ha ma élne. Többségünk a mérnökök által “visszacsatolásnak” nevezett elvet a termosztáttal felszerelt fűtőberendezés példáján tanulta meg, mely kikapcsolja a fűtést, ha a hőmérséklet eléri a kívánt szintet, s bekapcsolja, ha az alá süllyed. Sokan megtanultuk, hogy hasonló “visszacsatolásos” viszonyt lássunk olyan pszichológiai vagy társadalmi folyamatokban, melyeket azelőtt nem tudtunk leírni, de még azonosítani sem. Bargagli talán egy olyan impresa-t konstruált volna, melyen egy ilyen berendezés látható, a mottó pedig “quod me calfacit me refrigerat” (amitől melegszem, attól fázom) lenne.

Ruscelli példáján tulajdonképpen azt láttuk, hogyan lehet ilyen váratlan viszonyokat, mint a “hinc clarior”, a világ átvizsgálására használni olyan folyamatokat vagy eseményeket keresve, melyekre alkalmazhatók. A megvilágosodás érzését a jelkép-repertoárunk gazdagodását kísérő felfedezés-mozzanat magyarázza. Ez segít megmagyarázni, mit értünk azon, amikor egy mondást vagy jelképet “mélynek” nevezünk – mélységét a tapasztalás új és váratlan kategóriáihoz való lehatolásának ereje jelenti.

Aligha véletlen, hogy nincs olyan kijelentés, amit könnyebben “mélyebbnek” éreznénk, mint a paradoxont, vagy “oxymoront”. Első pillantásra tagadni látszik a logika és a nyelv szabályait, másodikra azonban kiderül, hogy igen széles területre alkalmazható. A paradoxon a látszatok fátyla mögé rejtőző kimondhatatlan misztériumból vett mintává lesz.

Még az ilyen viszonylag triviális mondás is, mint “Festina Lente” (Siess lassan, azaz lassan járj, tovább érsz) részesül tehát a mély értelműség aurájából, mely vonzza a device-készítőket, különösen, hogy a mondást Augustus császárnak tulajdonítják, aki állítólag ezt a gyors delfin és az álló horgony képével fejezte ki. (15. ábra): amik a nyelvben egymást kölcsönösen kizárónak tűnnek, a valóságban nem azok.  Ki tudja, ez milyen gyakran lehet igaz?

Ernst Gomrich

Advertisements
Comments
3 hozzászólás to “Ma kicsit olvasgattam”
  1. voogergo szerint:

    Jaj, de kicsik lettek ezek a betűk. Kifolyik a szemem. :(
    Mindjárt utána nézek, hogy át lehet-e állítani.

  2. voogergo szerint:

    Na, sikerült átállítanom a betűméretet.
    Amúgy érdekes a szöveg, csak a szerző “kóros idézőjel használatban” szenved… :)

  3. szigetimarta szerint:

    Köszönöm a betűátállítást…. Én is próbálkoztam, de még tanulom a rendszert. Olvastam egy cikket a képi és a szövegben szereplő metaforák összehasonlításáról és ez egy kiragadott részlet. Gondoltam érdekes lehet, mert van köztünk író és festő is, és mindannyian használunk alkotás közben metaforákat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: