Egy kis reklám: Farkas Nóri verse és versfordítása

Hadd ajánljak nektek egy verset, ami teljesen levett a lábamról. A szerző Farkas Nóri, aki a jövőben talán csatlakozik hozzánk – én már találkoztam vele, de a döntést mindig közösen hozzuk, szóval meg kell várni, amíg mindenki rábólint :)… De akárhogy is lesz, ezt a kis szösszenetet megosztom veletek is, mivel imádom az abszurd verseket és tény ami tény, ritkán futok bele ilyenekbe. Mint kiderült, közös kedvencünk Christian Morgenstern, ami kicsit érződik is ezen a költeményen.

Különösen az első három és az utolsó strófa tetszik, nagyon játékosak, kellemesek, lenyűgöző a lejtésük, a ritmikájuk. A középső rész egy kicsit mintha kilógna a kompozícióból, de nagyon jó így is az összhatás – és őszintén szólva úrrá lett rajtam az izgatottság, hogy egy ilyen szellemes és szépen megírt versike költőnője csatlakozna a Műhelyhez :)…

A vers után olvashatjátok még Nóri egy fordítását is, ami ugyancsak lenyűgözött, a szókincse gazdag, a stílusa kifinomult és választékos, öröm ilyen verseket olvasni!

A ZACSKÓ ÉS A CSÉSZE
(vers szavakra)

Egy csésze
– de miért ne? –
Elindult egyszer;
Mert lelkébe mart
A balga vegyszer,

Melynek neve:
Szenvedély,
Oka: bűbáj,
Eredménye: folyton
változó kedély.

Tárgya egy szép papírzacskó,
Érte eped minden kancsó,
Tányér, tál meg más
egyéb edény.

Ment a csésze megnemállón,
Átmászott egy lepkehálón,
Szemétdombon, sárhegyen;
Várta már, hogy ott legyen.

Majd beért a tanterembe,
S látta: ott a Drága, szembe!

Szíve dobbant…
„Ő az?… Mégse?…”
És a szörnyű szenvedélytől
Elrepedt a csésze széle!

„Repedések – rajtam?
Szép mázam lepattan?”
– Fulladt sötét haragba,
S eltörött száz darabba.

„Jaj mindennek vége lett!
Összetörten,
Szétesetten
Ezer sebbé lett a testem!
Hősszerelmes most már mégis
hogy legyek?!”

S míg a szíve vérzik, érzi:
Összesöprik,
S a zacskóba beleöntik!

Zacskó mélyén újra egyben
Csillapult e furcsa kegyben.

Így lett zacskó és csésze
Két félnek egy egésze.

———————————————————–

Arthur Swinburne

Perszephoné kertje

E csönd-világban itt, hol
Sötéten zúg a baj,
Holt hullám, szél hisz itt szól,
S holt álmot ő kavar:
A zöld mezőket nézem,
Kaszájuk hangja, érzem,
Szüret s vetés, ez éppen
Álmos lét-zűrzavar.

A könny s kacaj de fáraszt,
Mi mindig elkísér,
S jövőt mi félve vár az
Ember, ki vet, míg él;
Nap, óra: mind unalmas,
Romlott virág, hatalmas
Erők meg álmok – alhass!
– És mind pihenni tér.

Szomszéd itt lét s halál,
És messze fül s a szem;
Szellem, roncs bárka száll,
Sápadt szél, víz terem;
Elszállnak messze, arra,
Nem tudva, merre tartva,
De más szelet kavarva:
S itt jaj de más a táj.

Nem nő itt láp, bozót sem,
Nincs hanga, sem szőlő,
Holt bimbó hull törötten,
S opál bor, árny-szövő.
A káka gyönge, sápadt,
A lomb behullja ágyad,
Halóknak hulla-párlat
Csorog: facsarja ő!

Sötét seregbe járnak
Körül meddő mezőn,
Hajlongnak, álmos árnyak
Hajnal-fényt nem lelőn,
Mint holt, veszendő lelkek,
Poklokba, mennybe leltek –
Ködöt miért pereltek?
A reggel úgyse jön.

Bár hét irhája volna,
Várná halál-csapás,
Mennyet nem ostromolna,
S pokolba bentlakást,
Ha rózsaként virulna,
Reszketne és pirulna,
Ha hű szerelme múlna:
Jő mindig új csapás!

Túl minden földi ajtón
Babérlevéllel áll,
Csokorba gyűjt, halandóm,
Kéz, hűsebb, mint halál:
Bódító édes ajkak,
Szerelmet felkavartak,
Kit férfik úgy akartak:
Ha várod, rádtalál!

Terád vár épp, halandó,
Akit megszült e föld,
S emléked ím mulandó:
Átjár nem-földi köd…
Tavasz, virág s a fecskék,
Rebbennek, erre tessék,
Hol nyár a völgybe zeng még –
S még él anyánk, a Föld.

Itt-hamvadott szerelmek
Vén, súlyos szárnyakon,
És holt idők közelgnek
Most ólom-lábakon;
Holt álmok végzet-órán,
Vak bimbók hóra szórván,
Szél-tépte gally hegy ormán,
Döglött folyók, úton.

Nem biztos még a bánat,
S a jókedv sosem az,
Holnapra vége mának,
Idő reppen, ravasz.
És nyűtt-bágyadt szerelmek,
Sóhajtnak, nem felelnek,
Kisírt szemek perelnek:
E táj kiszív, apaszt!

A túl sok életkedvtől,
Reménytől megkímél,
Köszönjük néki lentről,
Fent bármely isten él:
Hogy minden lét ér véget,
Hogy hullánk fel nem éled,
S hogy csak tengerbe téved
A végén minden ér.

Már nincs nap, tünde fény és
Nincs semmi változás,
Nincs holt-tengerbe rés és
Nincs kép- vagy hanghatás,
Nem nő levél a fákra,
Nem jő nap éjszakákra,
Csak szenderegj, te árva!-
Az éj örök-varázs.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: