Új felfedezettem, Bruno Schulz egy zseniális prózája, avagy a cselekmény halála :)

Ez a novella egy jó kis példa arra, mennyire szükségtelen az irodalomban a cselekményből kiindulni, és mennyire kevés lehet erre alapozni egy történetet. A cselekmény szerintem nem több, mint kiegészítő, amelytől akár nyugodtan el is tekinthetünk, hiszen ha megvannak a gondolatok, amiket a szerző közölni akar (már ezeket sem könnyű nyakon csípni, hogy tulajdonképpen miért is akar valaki szavakat a papírra vetni), és van hozzá megfelelő irodalmi eszköztár (amit szintén nem olyan egyszerű elsajátítani), akkor ezekből az összetevőkből is fantasztikus elegyet lehet készíteni, mely teljesen rabul ejtheti az olvasót.

A történet Schulz Fahajas boltok című novelláskötetének egy darabja, amit hatalmas élmény olvasni, és már most tudom, hogy egyike lesz életem legmeghatározóbb könyveinek.

Ha van kedvetek, olvassátok el :)…

———————————

BRUNO SCHULZ

MADARAK

Eljöttek a sárga, unalommal teljes téli napok. Lyukas, kopott, túl rövid hóabrosz borította a kivörösödött földet. Sok tetőre nem jutott belőle: ezek feketén vagy rozsdaszínűen álltak ott, zsindelyes fedelek és füstös falú padlástereket magukban rejtő bárkák – fekete, elszenesedett katedrálisok, a téli viharok sötét tüdői a gerendák, pántok és szarufák meredő bordái közt. Minden hajnal újabb kéményeket és kürtőket fedezett fel, melyek az éjszaka nőttek, az éji vihar szökkentette őket szárba, akár egy ördögorgona fekete sípjait. A kéményseprők nem bírták elhessegetni magukról a varjakat, melyek élő fekete levelek módjára lepték be estenden a templom körüli fák ágait, repeső szárnyakkal fel-felrebbentek újra, míg azután végérvényesen odatapadtak, mindegyik a maga helyére a maga ágán, s hajnalban megint felrepültek nagy rajokban – mint hullámzó és fantasztikus koromfelhők, pernyepelyhek, villódzó károgással pettyezve a virradat zavarossárga sávjait. A napok megkeményedtek a hidegtől és az unalomtól, akár a tavalyi cipók. Tompa késsel látott hozzájuk az ember, étvágytalanul, álmos lustasággal.

Apám már nem járt el hazulról. Fűtött a kályhákban, tanulmányozta a tűz soha ki nem fürkészhető lényegét, ízlelgette a téli lángok fémes, sós ízét és füstölt illatát, szinte magán érezte a kéménytorok csillogó kormát nyalogató szalamandrák hűvös dédelgetését. Nagy kedvteléssel végzett el azokban a napokban minden javítást a szoba felső régióiban. A nap minden szakában lehetett őt látni, amint – a létra tetején kuporogva – fúrt-faragott valamit a mennyezeten, az ablakok magas karnisain, a függőlámpák gömbjein és láncain. A szobafestők szokása szerint óriási gólyalábként használta a létrát, s jól érezte magát ebben a madárperspektívában, a festett és, a mennyezet arabeszkjei és madarai közelében. Az élet gyakorlati ügyeitől mind messzebbre távolodott.

Mikor anyám, ki gondterhelten, növekvő aggodalommal figyelte apám állapotát, megpróbált üzleti ügyekről, a következő „ultimo” fizetési esedékességéről beszélni vele, szórakozottan hallgatta, messze kalandozó arca nyugtalanul rángatózott. S egyszer-másszor hirtelen könyörgő kézmozdulattal félbe is szakította, hogy a szoba sarkába szaladjon, a padló hasadékára tapassza a fülét, s mindkét kezének mutatóujját fölemelve, vizsgálódása rendkívüli fontosságának jeleképpen – hallgatózzék. Akkor még nem értettük e sajnálatos extravaganciák, ama siralmas komplexus szomorú hátterét, mely lassan érlelődött a mélyben.

Anyámnak nem volt rá semmiféle befolyása; viszont nagy tisztelettel és figyelemmel adózott apám Adelának. A szoba takarítását nagy és fontos szertartásként ünnepelte: soha el nem mulasztotta volna, hogy szemtanúként, a félelem és a gyönyör elegyes borzongásával kísérje nyomon Adela összes manipulációit. A lány minden egyes tevékenységének mélyebb, szimbolikus jelentőséget tulajdonított. Mikor Adela fiatal, merész mozdulatokkal végighúzta a hosszú nyelű partvist a padlón, úgy tetszett: apám nem bírja ki ezt a látványt. Ilyen omlott szeméből a könny, arcát csendes nevetés remegtette, s testét az orgazmus kéjes görcsei rázták. A csiklandozásra való érzékenysége az őrületig fokozódott. Elég volt, ha Adela csiklandozást jelző mozdulattal fordította feléje ujját, s ő máris vad riadalommal menekült valamennyi szobán át, sorra becsapva maga mögött az ajtókat, míg végül az utolsóban hasmánt az ágyra vetette magát, s nevetőgörcsben fetrengett, a puszta elképzelés ellenállhatatlan hatására. Ennek következtében Adelának csaknem korlátlan hatalma volt apám felett.

Ebben az időben vettük észre először, hogy apám szenvedélyesen érdeklődik az állatok iránt. Kezdetben a vadász szenvedélye dolgozott benne, s egyúttal a művészé is; talán szerepet játszott a teremtmény mélyebb, zoológiai rokonszenve is a rokon s mégis annyira más életformák iránt, vonzotta a kísérletezés vágya a lét kipróbálatlan régióihoz. Csak jóval később fajult a dolog addig a rendkívüli, bonyolult, mélységesen vétkes és természetellenes fordulatig, amelyet jobb volna nem napvilágra ráncigálni.

A madártojások keltetésével kezdődött.

Apám nem kímélve pénzt és fáradságot, friss madártojásokat hozatott Hamburgból, Hollandiából meg több afrikai zoológiai állomásról, s azután hatalmas belga tyúkjainkkal keltette ki őket. Magam is felettébb izgatottan figyeltem ezt a folyamatot: hogyan bújnak ki a különleges alakú és színezetű, valóságos csodalény számba menő fiókák a tojásból. Ugyan ki sejthette, láthatta meg e szörnyetegekben, melyek rögtön születésük után óriásira tátották hatalmas, fantasztikus csőrüket, s torkuk mélyéből falánkul sziszegtek, ezekben a satnya, csupasz, púpos testű szalamandrákban a leendő pávákat, fácánokat, fajdokat és kondorkeselyűket? Magasra nyújtotta ez a sárkányfajzat vattával bélelt kosárkájából vékony nyakán vak, hályoggal benőtt fejét, s néma gégéjével hangtalanul kotkodácsolt. Apám zöld kötényben járkált a polcok mentén, akár egy kertész a kaktuszos melegágyak közt, s előcsalogatta a semmiségből ezeket az élettől lüktető vak hólyagokat, ezeket az idétlen hasakat, melyek csakis táplálék formájában fogadták be a külső világot, ezeket az életkinövéseket, melyek vaktában kapaszkodtak a fény felé. Néhány hét múltán, mikor ezek a vak életbimbók kipattantak a fényre, az új lakók színes csevegésével, villódzó csiripelésével teltek meg a szobák. Megszállták a függönykarnisokat, a szekrények cirádáit, befészkelték magukat a sok karú függőlámpák cinngallyainak és arabeszkjeinek sűrűjébe.

Apám buzgón tanulmányozta nagy ornitológiai szakkönyveit, s ahogy a színes táblákat lapozgatta, úgy tetszett, mintha belőlük repülnének ki e tollas fantazmagóriák, hogy tarka csapkodással, bíborcafatokkal, zafír-, rozsda- és ezüstfoszlányokkal töltsék be a szobát. Etetéskor sokszínű, hullámzó virágágyat alkottak a padlón, eleven szőnyeget, mely szétesett, ha óvatlanul lépett be valaki, a levegőben repdeső, mozgó virágokká röppent szét, s végül szétszóródva, a szoba felső régióiban helyezkedett el.

Különösen egy kondorkeselyű maradt meg emlékezetemben, egy óriási, csupasz nyakú, ráncos, bibircsókos ábrázatú madár. Sovány aszkéta volt, buddhista láma, viselkedése rendíthetetlen méltósággal teljes, dicső nemzetségének vasfegyelmű szertartáskönyvéhez igazodó. Amint ott ült apámmal szemben mozdulatlanul, az örök egyiptomi istenségek monumentális pózában – szemén fehéres hályog, amit oldalról húzott pupillájára, hogy teljesen fennkölt magányának kontemplációjába zárkózhasson -, kőből faragott profiljával szinte apám bátyjának látszott. Ugyanabból az anyagból való volt inas teste és ráncos, kemény bőre, ugyanaz volt az aszott csontos arc, ugyanazok az elszarusodott, mély szemgödrök. Még apám kezének, ennek az erős ízületű, hosszú, sovány, domború körmű kéznek is megvolt a kondorkeselyű karmos lábában a mása. Nem bírtam leküzdeni azt az érzést, mikor így aludni láttam, hogy tekintetem múmiára tapad: apám összeaszott, s ezért megkisebbedett múmiájára. Úgy vélem, anyám figyelmét sem kerülte el ez a rendkívüli hasonlatosság, bár soha nem érintettük ezt a témát. Jellegzetes dolog, hogy a kondorkeselyű apámmal közös éjjeliedényt használt.

Apám nem elégedett meg egyre újabb meg újabb példányok kikeltetésével: madárlakodalmakat is rendezett a padláson, vőfélyeket küldözgetett kérőbe, odakötözte a padlás hézagaiban és üregeiben a csábos, vágyakozó menyasszonyokat, s végül is elérte, hogy a háztetőnk, ez az óriási, kétlépcsős, zsindelyes tető valóságos madárfogadóvá vált, Noé bárkájává, mindenféle távoli tájakról iderepülő szárnyas népség gyülekezőhelyévé. Még sokkal a madárgazdaság fölszámolása után is megmaradt házunknak ez a hagyománya a madárvilágban, s a tavaszi vándorlások időszakában nemegyszer egész daru-, pelikán-, páva- és más egyéb madárrajok ereszkedtek le házunkra.

Ám az egész látványosság rövid fénykora után egyszeriben szomorúra fordult. Ugyanis csakhamar kénytelenek voltunk áttelepíteni apámat a lomtárul szolgáló két padlásszobába. Innen már kora hajnalban sokszólamú madárzenebona hallatszott le. A fadobozszerű padlásszobák csak úgy zengtek a tetőtér rezonanciájától felerősödött zúgástól, szárnycsattogástól, kukorékolástól, üzekedéstől, turbékolástól. Így néhány hétre elveszítettük apámat szemünk elől. Csak ritkán jött le a lakásba, s ilyenkor észrevettük, hogy szinte kisebb lett, lefogyott és összezsugorodott. Néha megfeledkezett magáról: fölpattant a székről az asztal mellől, repesni kezdett a két karjával, mintha szárnyak volnának, s nagyot kukorékolt, miközben hályog köde vonta be szemét. Azután röstelkedve nevetett velünk együtt, s iparkodott tréfára fordítani az egész incidenst.

Egy alkalommal, a nagytakarítás időszakában, Adela váratlanul betoppant apám madárbirodalmába. Mikor megállt az ajtóban, kezeit tördelve nézett körül az orrfacsaró bűzben: ganéjkupacok borították az egész padlót, az asztalokat, a bútorokat. Gyors elhatározással kitárta az ablakot, majd egy partvis segítségével keringésre indította az egész madártömeget. Rikácsolás, tollak és szárnyak pokoli forgószele kavarodott föl, melynek közepette Adela, akár egy tomboló Menád, tirzusát maga körül forgatva táncolta a pusztítás táncát. A madársereggel együtt apám is, repesve karjaival, ijedten próbált a levegőbe emelkedni. Lassan megritkult a szárnyas forgószél, míg végül egyedül Adela maradt a csatatéren, lihegve, kimerülten, meg apám, gondterhelten és szégyenkező ábrázattal, bármilyen kapituláció elfogadására készen.

Néhány pillanat múlva elindult apám lefelé birodalmának lépcsőin – egy megtört ember, száműzött király, ki elveszítette trónját és királyságát.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: