A szükség dogmát bont

Több száz év eltelt már azóta, mióta az avantgárd és az előfutárjai megbolygatták a művészetet az új izmusaikkal. Mégis sokan állnak értetlenül egy egy rímtelen vers vagy minimalista festmény előtt és kelletlenül vesznek kezükbe egy posztmodern regényt. Mintha a művészeti dogma mélyen a vérünkbe ivódva diktláná, hogy mi a helyes mi nem, mi a művészi és mi nem. Persze ennek az egyetlen oka az érdektelenség a művészetek iránt és az, hogy sokan már az iskolában is elutasítóan állnak a művek előtt, mondván semmi hasznuk nem származik egy vers elolvasásából vagy kép nézéséből.

Mi viszi hát mégis rá a művészeket, hogy polgárpukkasztó módon idővel búcsút intsenek a formáknak? Minden versíró rímelve, a legtöbb antik formákkal kezdi pályafutását, legtöbbnek pont azért soroljuk ezeket a korán készült műveiket a zsengéikhez, a szárnypróbálgatásaikhoz, hiszen hosszú az idő, amíg eljutnak odáig, hogy rájönnek, hogy nem is a forma, nem is a mondanivaló, hanem a kettő összhangja a fontos. Ritkán van az, hogy az elindult útról visszatérnek a “tökéletesség” felé, mint például Kosztolányi Dezső, akinek a szabadvers-korszakát sokan bírálták, köztük apja is többször kérte őt levélben, hogy szorítsa vissza a megszokott játékos formákba verseit. Míg más művészek megragadtak, és nem csak az irodalomban, de a képzőművészetben is. Gyakran képgalériákban, kiállításokon sétálva hallom, hogy nem értik mi a művészet egy-egy minimalista képben, a szürrealizmus pedig egyenesen megrémiszt néhányakat, de ahelyett, hogy azt boncolgatnám, hogy miért járnak ilyen emberek hasonló helyekre inkább azt kérdezem meg magamtól, hogy mi a különbség egy műértő és egy egyszerű laikus között, aki az érzékeire hagyatkozik mégis képtelen meglátni a szépet és a mondanivalót. Hiszen hány “sablonképe” van Picassonak is, hány olyan, amiben a mérték, az arány kimérten terül el a vásznon, mégis egy egy elnyúlt geometriai forma idézi őt eszünkbe és ad valami újat.

Manapság sokat foglalkozom Tandori Dezső költészetével. Az első angol irodalom órámon egy A4-es lapon különböző verseket rakott elénk a tanár, köztük volt egyetlen betű vagy írásjel, ismert versek angolul, magyarul, de ugyanúgy használati utasítás is, a tanulóknak pedig kézfeltartással kellett jeleznie, hogy, amit éppen látunk az művészi alkotás-e vagy sem.  Aztán hosszabb ideig időztünk egy Tandori vers felett, aminek a címe: Halottas urna két füle e. e. cummings magángyűjteményéből. A vers a következő:

)

  (

Így talán kicsit nehezen visszaadható, de alig 2 oldalas elemzést írtunk róla, eljutva egészen a halálig. És valóban, ha valaki két zárójelet lát egy aluljáró falára festve vagy egy papíron, akkor elgondolkozik-e azon, hogy ez művészet vagy csak akkor teszi, ha ezt egy könyvben látja nyomtatott formában és akkor is erősen gondolkozik rajta, hogy mi teszi azzá. Sokan nem értik, de azért mégis művészi, mert szép, mert deviáns, mert van benne valami különleges, ahogy már abban is van, ahogy a falra felfesthetnék.

Ha viszont még sokan most sem értik, megpróbálom megmutatni, hogy mi az, ami művészietlennek tűnne, és mi az, ami teljességgel művészi Tandori Dezső tollából, aztán már csak azon kell elgondolkodni, hogy ha képes az egyikre, miért veti papírra a másikat. Azt hiszem sokat olvasva ez is egyértelművé válik (http://pim.hu/object.34DA7414-9F30-44D7-8B89-5975DC8A7062.ivy).

A damaszkuszi kút

Most, mikor ugyanúgy, mint mindig
legfőbb ideje, hogy.

Minden hogy kitágult…
Minden hogy kitágult, mióta
elmozdulhatok nézésem mögül.
Nem fedi el többé képeivel
azt, aminek már nevet sem adok,
amibe már csak hanyattbukhatok.
Áthullok eszméletemen.
Állandóan következem.
Ők hagynak el…
Ők hagynak el nyomtalanul: az édes
bizonytalanságok; szeretnék
szorongani valamiért a múltból,
de csak egy jövő nyári napsütés,
csak a jövőre átforrósodó
föld, ahova mégis kifekszem –
mindig előre, mindig megszületetlen.

Egymás

Megkondítod magad, mint egy teret,
melyben eltávolodhatom,
látatlanul hagyom, hogy körül végy,
és az legyek, ahol vagyok.
Háttal megyek, csak az kerül elém,
amit már elhagyok.

A Sátán körbemutogatja Jézusnak a világot

1976715/h – Nevetőkészlet;

szűken, de megvan, olyan is az alja;
tessék hangosan olvasni,
pontosan végignevetni az egészet:
régi („amíg a készlet tart”) vicc

a)Teahahahaha!
Teahihihihi!
Teahöhöhöhö!
b)Teahehehehe!

c)Teahohohoho!
Teaháháháhá!
d)Teahőhőhőhő!
Teahéhéhéhé!

Teahóhóhóhó!
Teahűhűhűhű!
Teahühühühü!

e)Teahúhúhúhú!
Teahíhíhíhí!
f)Teahuhuhuhu!

a) Milyen jól indul.
b) Már reflexív.
c) Már nem igazi.
d) Már többértelmű; esetleges.
e) Már jó lenne kiszállni.
f) A csörömpölés hangja néma
.

Advertisements
Comments
2 hozzászólás to “A szükség dogmát bont”
  1. szadovszky szerint:

    Valami hasonló után kérdeztem meg a magyar faktos tanárt, hogy: “Akkor végül is mitől vers egy vers?”

    Semmilyen kritériumnak nem kell megfelelni? Nincs elvárás? Magyarul ha egy diák farkat rajzol a füzetébe az értéktelen, de ha egy kötetbe rajzolja, akkor művészet?

    Valaki egyszer azt mondta, ha van két vászon, rajtuk egy-egy paca, egy festő meg tudja mondani, hogy melyiket firkálta igazi festő, és melyiket egy kókler. Szerintem ez brutális vitatéma lehet, plusz egy tehetséges művész is alkothat néha selejteset… amit aztán mégis felkaphatnak, stb.

    hm… a következő mühelytalálkozó témája a krimi. Az azutánié legyen ez! : D

  2. Laura szerint:

    Egyik kedvenc témám ez, és nagyon jó lett a poszt, Móni, érdekesen vázoltad fel a témát.

    Nekem elég radikális a véleményem ebben a témában, csak azt tudom művészetnek tekinteni (és lehet ez posztmodern is akár), ami mögött van gondolat, koncepció, és azért némi munka, hogy a tehetségen túl a mesterségbeli hozzáértés is megmutatkozzon.

    Szeretem, ha megmutat valamit egy kép/írás az alkotóból (vagy talán inkább az alkotó akarjon valami konkrét gondolatot megmutatni), és legyen egy szál, egy kommunikációs kapocs az alkotó és a néző között. Magyarul legyen mondanivalója az alkotásnak, de ez ne legyen a szemlélő számára túl elvont és megfoghatatlan. És persze szeretek elidőzni a brilliáns megoldásokon, gyönyörködni a technikai virtuozitásban, tehát számomra fontos, hogy ne odavetett krikszkrakszokkal és ritmustalan/rímtelen verssel találkozzak.

    Szóval az a véleményem, hogy bizonyos színvonal alatt nincs igazi művészet, és ennek a színvonalnak az eléréséhez meglehetősen sok minden kell, ami viszont már kevés posztmodern alkotásban áll együtt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: